A félelem az egyik legalapvetőbb érzelem, amely nem csak az embert, hanem az állatokat is jellemzi, de amíg az állatvilágban ez ösztönszerű, addig az embernél jórészt kulturálisan kódolt, hogy mikor mitől fél. A félelem ugyanakkor nemcsak az élet alapvető megnyilvánulásainak egyike – a félelem és félelemkeltés megjelenik az egyén életében, továbbá a társadalmi és politikai élet összefüggéseiben, az élménytársadalom igényeinek kielégítésében, illetve a médianyilvánosság különböző szintjein. Ez az alapja annak, hogy a félelmet ugyan magunkban érezzük, és produkálunk hozzá fiziológiai tüneteket, de a félelem általában egy hosszú közösségi interakció folyamatának során alakul ki. Nem csak a félelem tárgyának tekintetében, hanem intenzitásában és megélésének formájában is. Az emberi kultúra egyik legsajátosabb vonása, hogy különböző társadalmi és kulturális mechanizmusokat alakított ki a félelem megfékezésére. A félelemben ilyen módon összekapcsolódnak a biológiai és kulturális komponensek: pl. az érzelem öntudatlan hatalma és az a kulturálisan kialakított és rögzített képesség, hogy ezeket ellenőrizhetővé és kommunikálhatóvá tegyük. A félelem tehát ambivalens jelenség: motiválhat vagy megbéníthat, elvezethet az együttérzéshez vagy éppen a szolidaritás megtagadásához, szövetségeket teremthet vagy éppen stigmatizálhat. A félelem átélése által az ember rádöbben egzisztenciájának kiszolgáltatottságára, végességére.

A Debreceni Egyetem Kulturális Archeológia Kutatócsoport
és a Debreceni Református Hittudományi Egyetem Doktori Iskolája
közös konferenciát szervez 2017. február 10-én 10 órai kezdettel

MEGBOCSÁTÁS ÉS MEGBÉKÉLÉS
címen

az interdiszciplináris érzelemkutatás témái sorozatban
és a reformáció 500 éves jubileuma jegyében.

Helyszín: Debreceni Református Kollégium Kistanácsterme.

Bach János-passióját hallgatni a lipcsei Tamás-templomban; a reformáció és a képzőművészet kapcsolatáról beszélni Lucas Carnach reformáció oltára előtt a wittenbergi Stadtkircheben, vagy éppen Luther házaséletéről beszélgetni az egykori wittenbergi Ágoston rendi kolostorban, illetve a lipcsei Niokolaikircheben a Békés forradalomra (Friedliche Revolution) vagy drezdai Fauenkircheben Drezda lebombázására emlékezni iagzán teológiai és kulturális kuriózumnak számít. Hiszen vannak a keresztyénségnek olyan helyei, amelyek történelmi, egyháztörténeti vagy éppen kulturális meghatározottságuknál fogva arra predestináltattak, hogy egy, vagy akár több teológiai téma jól látható megjelenítői legyenek. Így lehet gondolni valóban a lipcsei Tamás-templomra, ahol a zene és a teológia szinte egy tőről fakad; aztán a város másik nagy temploma, a Nikolaikirche eggyé vált az elmúlt rendszer elleni békés tüntetés emlékével; néhány kilométerre Wittenbergben olyan nagy egyéniségek nyomaira bukkanhatunk, mint maga Luther Márton, aki nem csak teológusként, hanem családapaként, férjként is itt élte élete nagy részét;  illetve néhány házzal odébb lakott (nem messze Melanchtontól!) a reformáció hivatalos illusztrátora az idősebb Lucas Cranach, vagy néhány jó évtizeddel később az énekszerző Paul Gerhard, aki közel egy évszázad távolából fogalmazta meg ma is énekelt énekeivel a reformáció teológiai felismeréseit. A közeli Halle nem csupán a protestáns templomépítészet egyik remekével, a Marktkirchével vívta ki a szemináriumon részt vevők figyelmét, hanem a hallei pietizmus „fellegvárával” a Frankische-Stiftunggal is. Másik irányba elindulva, Drezdában, az újjáépített Frauenkircheben a megbékélés témáját járhattuk körbe, emlékezve a második világháború pusztítására, s az újrakezdés teológiai értelmezésének gyakorlati megvalósulását láthattuk. Különös erővel mutatja be a régi pompájában tündöklő barokk templom az egykori választófejedelmi város polgárainak és nemeseinek sajátos Isten-tiszteletét.

Az 1989-es kelet-közép-európai társadalmi és politikai változások után a térség országai sajátos transzformációs folyamatnak váltak részeseivé: tekintélyelvű társadalmi szerkezetből kellett megtalálni az átmenetet a demokratikus együttélési formába. Ebben az átalakulási folyamatban a múlt rendszer-szintű vétkeivel és terheivel való szembesülés elengedhetetlennek tűnt. Mégis, a legtöbb társadalom számára a múlttal való őszinte, katarzist jelenthető szembenézés összeegyeztethetetlennek tűnt a társadalmi békesség megőrzésére irányuló törekvéssel. Miért? A folyamatosság és az újrakezdés ma is kísérő kettőssége és egyben feszültsége arra irányítja a figyelmet, hogy a történelmi-társadalmi bűn olyan jelenség, amely egyrészt meghaladja az egyének lehetőségeit, saját dinamikára tett szert, másrészt mégis elkerülhetetlen, hogy valamely cselekvő alanynak betudható legyen. De kérdés, hogy ki vagy kik a társadalmi-történelmi vétkek cselekvő alanyai: az egyes személyek (egykori vagy mai kulcspozíciókban), közösségek, intézmények, szervezetek, kollektív cselekvőképességgel rendelkező „szereplők”? S ezek sorában számolni kell társadalmi intézmények, vallásközösségek vagy egyházak érintettségével is?