A problémás édesanya kifejezés az egyház esetében arra utal, hogy -véleményem szerint – ma már nem teljesen érvényes az az ökumenikus körökben korábban használt megfogalmazás, amelyik szerint a római katolikus ember és teológus számára az egyház elsősorban az édesanyát, míg a református számára a problémát jelenti. Mind a két oldalnak rá kell jönnie arra, hogy egy édesanya is lehet problémás, és, hogy a problémás édesanya mégis csak édesanya marad. Azt gondolom, hogy a népszámlálás eredményei azt is világosan jelzik, hogy kortárs világunkat nem befolyásolják a különböző felekezetek finomhangulású önmeghatározásai, és a többiektől való elkülönülést kifejező önértelmezései. Ezért is használom az egyház kifejezést egyes számban. Arról nem is beszélve, hogy ha elfogadjuk azt a bibliai meghatározást, hogy az egyház Krisztus teste, akkor teológiai képtelenség az egyház kifejezést többes számban használni.
Amikor az egyház helyzetéről beszélünk ma és igényeljük, hogy ezt teológiai módon tegyük, akkor érdemes végiggondolni azokat az alapvető kijelentéseket, amelyeket önmagunkról tudunk mondani. Talán így jobban értjük magunkat, és jobban meg is tudjuk értetni magunkat. Az egyház egyház-létével kapcsolatban általános megfogalmazás, hogy ebben a világban való megjelenését két szélsőség fenyegeti. Le kell számolni azzal a fajta magától értetődőséggel, hogy az egyház úgy jelenik meg a társadalomban, mint aminek biztosított helye van. Az az elképzelés, ami a születéssel való egyháztagságot jelenti, végérvényesen eltűnőben van. Az egyházat ily módon két veszedelem fenyegeti: az egyik a szekularizáció, a másik a szakralizáció. (Az alábbi kifejtésben elsősorban a XX. század kiemelkedő teológusának, Karl Barth-nak a gondolatmenetére támaszkodom.)
A szekularizáció (elvilágiasodás) az egyházat arra készteti és ösztökéli, hogy egyre kevésbé érvényesülő befolyását azzal próbálja megőrizni, hogy állandóan keresi azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek lehetővé teszik, hogy meg tudja szólítani a körülötte levő világot. Az egyháznak ebben a létformájában a legkedveltebb szavacskája az és, aminek segítségével mindent össze lehet kapcsolni azzal, ami az evangélium. Természetesen az egyház mindig bizonygatja, hogy ezt azért teszi, mert csak így lehet megszólítani az embereket. Ám ha ennyire a középpontba kerülnek azok, akiket meg akarunk szólítani, akkor egyre kevésbé világos, hogy mi az, amit mi akarunk adni. A címzettek egyre fontosabbak lesznek az üzenetnél. Az egyház ezen a módon azt próbálja megmutatni, hogy azért a szekularizált társadalomban is vannak keresztyén értékek, ott vannak a tudományban, a technikában, a művészetben, a politikában és így tovább. Ezáltal az egyház állandóan ki van téve az alkalmazkodás kényszerének azért, hogy azt a „helyecskét”, amit a társadalom még meghagy neki, - mert már nagyon sok helyen egyáltalán nem igénylik jelenlétét – azt szépen elfogadja. Beáll a sorba és: ott marad. Az ilyen egyház azonban már deformálódott egyház, s ennek legfőbb oka a belső egyházi kiskorúság. Olyan házhoz hasonlít – írja Barth – amelyiknek az építésénél nagyon nagy gondot fordítanak arra, hogy sok nyitott ajtaja és ablaka legyen, s közben szilárdan meg vannak győződve arról, hogy ezzel már az alapozás is megtörtént.
A másik oldalon az egyház szakralizációja, vagyis az önmaga felé fordulása a fenyegető veszély, amelyikben valóban az egyház lesz önmaga témája. Míg az előző esetben az a probléma és veszedelem, hogy feloldódik vagy felolvad a világban, addig ebben az esetben az egyház maga akar világ lenni a világon belül. A keresztyén lét, az egyház jelenlétének magától értetődősége eltűnik, és erre úgy reagál az egyház, hogy visszavonul, befelé fordul és ehhez is meg tudja teremteni magának az ideológiát. Ez a „kicsiny nyáj” ideológia. (Small is beautiful) Erre hivatkozva sokszor azt is meg lehet ideologizálni, ami adott esetben legfeljebb emberi lustaság, vagy mulasztás, vagy az egyház saját bűne. Ez esetben az egyháznak megmarad a formális önállósága, mert azt mondja, hogy én külön (ön)törvényű világ vagyok a világban. Ám ez valójában csak formális önállóság, mert ha önmagát akarja megőrizni, és önmagát akarja megtartani, akkor árulást követ el az evangéliummal, a feladhatatlan tanítással szemben.
Milyen lehetősége marad akkor az egyháznak ha az előbb említettek mindegyike tévút. A lehetősége az, hogy komolyan veszi azt a nem mindig könnyen befogadható, de könnyen félremagyarázható tanítást, amelyik a látható és láthatatlan egyház összefüggéséről szól. A láthatónak a láthatatlanról kell bizonyságot tennie. Amikor azt mondjuk, hogy „credo ecclesiam”, akkor az ember a láthatatlan egyházba vetett hitét vallja meg, ugyanakkor vallja a látható egyház titkát is. Aki hit által a láthatatlan egyház tagja, az ugyanakkor a látható egyház munkájának és küzdelmének lesz részesévé. Ahhoz, hogy az egyház a saját, önmagába feladhatatlan lényegét elveszítse, soha sem külső veszedelem, sem külső hatalmasság kell, mert a külső kísértések támadások és veszedelmek közepette érvényes rá az a mondat, hogy „fluctuat nec mergitur” – „hánykolódik, de nem süllyed el”. Az egyház lényege elleni összeesküvés csak az egyházon belül történhet, történik. Az egyházon kívül nem, mert a külső összeesküvés sosem sikerülhet. „Lehet, hogy az egyház koldussá lesz, - mondja Karl Barth - , lehet, hogy kufárrá válik, lehet, hogy ringyóvá, mindez előfordult már és elő is fog, de még akkor is és ennek ellenére is a Krisztus jegyese marad. Miért? Mert Krisztus a feje, s az egyháznak egyetlen dolga van, mégpedig az, hogy annak, ami a Krisztus „főségéből” következő alakja, annak próbáljon megfelelni, azt ne lerombolja, azt ne ellenezze”. „Az egyházban tulajdonképpen csak úgy lehet megmaradni, mint ahogy a madár a kalitkában, amelyik újra meg újra neki ütközik a kalitka falának.” Barth mindezt így folytatja: „Vajon milyen más esetben lehetne komolyabban és fenyegetőbben az Isten haragjáról beszélni, mint amikor rólunk, papokról van szó. Az egyház kezdettől fogva többet tett az Isten-kérdés elaltatásáért, mint ébrentartásáért ebben a világban. Nem a világ, hanem az egyház feszítette meg Krisztust.” Ha ezek hallatán valaki felteszi a kérdést, hogy: „ilyen mondatokkal nem lehet egyházat építeni, és nem lenne akkor következetesebb, hogyha kilépnének az egyházból?”, arra Barth így válaszol: „az egyházból kilépni, vagy a lelkipásztori tisztet letenni értelmetlenebb, mint az öngyilkosság. Az egyházat kritizáló ember nem a mentőcsónakba száll be, hanem ott marad a parancsnoki hídon vagy a fűtőházban még akkor is, hogyha az embernek hányingere támad attól, amit az egyházban lát.” Az egyháznak alapvetően Urának kritikai tüzét kell elviselnie és minden emberi kritika csak utalás lehet arra, ami ennek az Úrnak a kritikája, s ezt csak úgy lehet elmondani és gyakorolni, hogy közben a Krisztus kritikája alatt álló egyházzal az ember szolidaritást vállal. A kritika soha nem lehet idő feletti, mindig konkréttá kell válni. Lehet és szükséges, hogy egyik esetben a szekularizáció, másik esetben a szakralizáció ellen kell irányulnia. Egyik esetben azzal a félreértéssel kell szembefordulnia, hogy az egyháznak be kell hódolnia a korszellemnek, a másik esetben azzal a jelenséggel, hogy az egyház mindig „harminc évvel később lesz bátorrá”. Ez az a kritikai alapmagatartás, amelyik vállalja a konfliktusokat, s figyelmezteti az egyházat, hogy ne önmagát akarja biztosítani, ne önmagát akarja megtartani. Mert az egyház a legfontosabbal tartozik ennek a világnak, mégpedig azzal, hogy nem téveszti össze magát Urával, Krisztussal, hanem őrá mutat. A legveszedelmesebb és legnagyobb kísértése az egyháznak – mindig is az volt és ma is az -, hogy magát a Krisztus helyén állónak tudja, és amikor Krisztus nevében akar valamit tenni vagy szólni, akkor el is hiszi magáról, hogy tényleg ott van.
1977 őszén hallottam életemben először egy római katolikus teológus szájából az egyház reformálásának szükségességéről. Tübingeni ösztöndíjasként hallgathattam Hans Küngöt, aki Lutherről tartott előadásait mindig az alábbi mondattal zárta: „Ceterum censeo: ecclesiam romanam catholicam esse reformandam”. Olyan új szemléletet nyitott meg ez számomra, amit ma is érvényesnek tartok a különböző felekezetű keresztyének egymásról való vélekedésében. Egyfajta szerénységet jelent ez, amelyik nem képzeli magát a végső igazság birtokosának: a keresztyéneknek soha nem szabad elfeledkezniük arról, hogy a végső igazság nem az ő kezükben van, hanem ők vannak a végső igazság, Krisztus kezében. Hogy pontosan mire gondolok, ahhoz segítségül hívok két magyar gondolkodót, akik nem a politikai keresztyénség képviselői voltak, annál inkább a tárgyszerűség és az emberség kettős kritériumával hitelesen politizáló keresztyének: Bibó Istvánt és Sólyom Lászlót.
Bibó István: „Ebből a szempontból nagyon tanulságos a korán elpusztult magyar szociológus Reitzer Bélának az elmefuttatása, amelyben egy marxista pedagógus gondolatmenetének a kritikáján keresztül mutat rá arra a rendkívül egyszerű és majdnemhogy gyermekien átlátszó vitatkozási technikára, amelynek során a marxisták és a marxista-leninisták oly módon vitáznak ellenfeleikkel, hogy az ellenfél világában létező tényleges anomáliákat, visszaéléseket, hibákat, ellentmondásokat szembeállítják a marxizmus ideális követelményeivel. Tehát egy ideális, elképzelt, jó marxista kommunista világot állítanak szembe egy tényleges gyakorlatban lévő, rossz, nem marxista világgal. Természetesen ilyen vitatkozási technika mellett rendkívül könnyű bárkinek győzni… Nyilvánvaló az, hogy csakis egyenlő feltételek mellett lehet a dolgokat összehasonlítani: vagy tényeket tényekkel, vagy követelményeket követelményekkel vetünk össze, de nem lehet az ellenfél számára kedvezőtlen tényekkel egyszerűen a mi magasrendű követelményeinket szembeállítani és fordítva.” (Bibó István: Az európai társadalomfejlődés értelme)
Azt remélem, hogy az ökumenikus párbeszédben is eljön az az idő, amikor a gyakorlatban érvényesítjük ezt a felismerést, és nem a magunk eszményi teológiai látását vagy egyházképét állítjuk szembe a másik felekezet gyakorlatában meglévő anomáliával.
Sólyom Lászlóról írott megemlékezésében Lányi András felidézi az 1989-es Ellenzéki Kerekasztal időszakát:
’…talán ő volt az egyetlen ott, akiben kétség is felmerült, mindenesetre ő mondta ki a magyarországi rendszerváltozás kulcsmondatát. A megjelentek arról vitatkoztak éppen, hogy kit tekintsenek partnerüknek a hatalom oldaláról, az állampárt vagy a kormány vezetőit, esetleg az országgyűlést, amikor Sólyom közbevetette: „De mi vagyunk-e a másik oldal?” (Lányi András: Búcsú Sólyom Lászlótól in:_ Magyar Hang VI. évfolyam 42. szám 8.l.)
A hamis magabiztosság és tévedhetetlenség helyett a kételkedni is merő bizonyosság lelkülete ez, amelyik az igazságot nem úgy vágja a másik arcába, mint egy kesztyűt, hanem odanyújtja neki, mint egy magára ölthető, melegítő ruhát.
Számomra ezt jelentik Ferenc pápa szavai is, amikor így fogalmaz:
„Mennyire messze áll Ő, aki csendben uralkodik a kereszten, attól a hamis istentől, akitől elvárjuk, hogy erővel uralkodjon és elhallgattassa ellenségeinket! Mennyire más Krisztus, aki egyedül a szeretettel áll elénk, mint e világ hatalmas, győzedelmes és ajnározott messiásai!” (Ferenc pápa homíliája a Hősök terén)
Aki így fogalmaz, tudja, hogy Isten beszédformája a kérés, nem a diktátum, nem az ellentmondást nem tűrő parancs. Kifejezi, hogy az egyház helye nem Isten és a világ között van, hanem ott, ahol hallja az egyház a teremtett világ sóhajtozását és kétségbeesett kiáltását, s ebbe a zűrzavarba hívja és várja a világ és az egyház Urát: Jövel, Uram, Jézus!
Azt remélem, hogy a napokban véget ért római „szinódus” bátorítás „Isten vándorló népe” számára, hogy keresztyénség csak az, aminek Krisztushoz van köze
Bölcskei Gusztáv
Megjelent: https://telex.hu/velemeny/2023/11/05/szemlelek-szinodus-sorozat-egyhaz-reform-krisztus
