Fazakas Sándor:
„Teremtésvédelem?”
A megőrzés mandátuma és Isten mindenhatósága között
Megjelent: Református Tiszántúl 30 (2022/3), 2−5.
Teremtésvédelem. Az utóbbi években, évtizedekben nálunk is polgárjogot nyert e kifejezés – csakúgy, mint az ökumenikus mozgalom terén a 80-as évektől meghirdetett „a teremtés megőrzése”, illetve „a teremtett világ integritása” (Bewahrung der Schöpfung, Integrity of Creation) programok −, és jelzi a világ környezeti állapotának megőrzésére irányuló, illetve a klímaváltozás elleni átfogó küzdelmet, amelyet korunk emberisége tanúsít a már kialakult és belátható károk enyhítése végett. Csak természetes, hogy ebben a keresztyén egyházak is szerepet vállalnak, mert úgy érzik/úgy érezzük, mi sem természetesebb a hívő ember és gyülekezet számára, mint mérlegelni az ügy súlyát és felelősen részt venni ebben az egész emberiséget érintő erőfeszítésben, hiszen a világra és benne a természetre úgy tekintünk, mint a teremtő Isten alkotására. De vajon teológiailag, a biblia szemlélet alapján minden rendben van ennek a programnak az amúgy nagyon vallásosan hangzó hívószavával?
A „teremtésvédelem” bibliai alapjául egyébként az 1Móz 2,15 kerül gyakran említésre: „Fogta tehát az Úristen az embert, és elhelyezte az Éden kertjében, hogy művelje és őrizze azt”. Ez lenne a mandátum, az isteni parancsra visszavezethető megbízatás az ember számára: műveld és őrizd a földet! De vajon a teremtésvédelem, illetve a teremtés megőrzésében való elköteleződésünk miért csak a mandátum egyik elemére utal? Létezik megőrzés megművelés nélkül? Vagy túl messze ment az ember a természet művelése terén, elvesztette a mértéket és a kontrollt, és máris olyan visszafordíthatatlan károk keletkeztek, amely alapján már csak a megőrzésben vállalhatunk szerepet? Ha figyelmesen olvassuk a Szentírást, feltűnik: a művelés és megőrzés mandátuma a bűneset előtti állapotra nézve kerül megfogalmazásra. Még figyelmesebb bibliaolvasás során fel kell tennünk a kérdést: mire vonatkozik a mandátum, csak az Édenkert megőrzésére és művelésére vagy pedig az egész világra? Nem mellékesek e meglátások. Éppen ezért a problémáról való további gondolkodás számára két szempontot kell röviden tisztáznunk. Jelöljük a bűn által meghatározott helyzetet most a krízis fogalmával és tegyük fel a kérdést: miért alakult ki, és miért tart tovább az a krízishelyzet, amely az ember teremtésvédelemben való állítólagos szerepét szükségessé tesz? Továbbá hogyan viszonyul mindehhez Isten munkája?
Klímakrízis, ökológiai krízis, energiakrízis. Gyakran halljuk e fogalmakat annak a helyzetnek a megjelölésére, amely szükségessé teszi az emberiség, és ezen belül a keresztyénség nagyobb felelősségvállalását életterünk megőrzése érdekében. Egyház és teológia feladata adott esteben abban áll, hogy kritikus vizsgálatnak vesse alá a krízis fogalmával jelölt jelenségeket. Ennek értelmében látnunk kell: csakúgy, mint a pesszimizmus vagy nihilizmus fogalmai esetén, a krízisről is elmondható, hogy tartalmi meghatározásához a mértéket az emberi elégedettség, boldogságérzet vagy moralitás által meghatározott állapothoz méri. Az ökológiai válság és klímahelyzet kapcsán fel kell tenni a kérdést: mihez képest krízis a krízis? Az ember eddig megszokott gazdasági érdekeihez, kényelméhez, biztonságérzetéhez képest minősül válságosnak a jelen állapot? Vagyis a természet nem tud több nyersanyagot, energiát biztosítani a gazdasági növekedéshez vagy fogyasztási szokásaink és komfortszintünk fenntartásához, esteleg továbbfejlesztéséhez? Vagy a természeti világ önmagában való értékéhez képest történetek olyan károsodások, visszafordíthatatlan folyamatok, amely az egész ökoszisztéma integritását veszélyezteti. Vajon, nem az jelenti a megrázkódtatás (a „krízis”) alapját, hogy az emberiség rádöbbent: nem képes olyan mértékben kontrollt gyakorolni a természeti folyamatok felett, mint amelyet szeretne, illetve úgy kell döntéseket hozni és intézkedéseket foganatosítani, hogy nem rendelkezünk kellő ismerettel a már kialakult és okozott károk mértékéről, valamint ezek jövendőben várható hatásairól.
Az egyház és a teológia számára viszont van a krízisnek egy további dimenziója: amikor rá kell döbbennünk arra, hogy nem tudjuk érthetően elmondani, mi Isten szerepe, akarata és terve ebben a folyamatban. Az egyház, illetve a teológia krízise, az Istenről való beszéd krízise. Ez nem azt jelenti, hogy nem beszélünk eleget róla – de vajon nem bőbeszédűséggel kívánjuk oly sokszor leplezni a releváns mondanivaló hiányát? És nem keresztyén bizonyságéttelünk elégtelenségét jelzi, hogy nem a hitből fakadó felelősségtudat vezetett és vezet a környezettel való kíméletesebb bánásmódra, hanem egy-egy újabb vagy másik krízis – amikor az energiakrízis vagy a háború okozta gazdasági helyzet kényszerít rá takarékosabb, szerényebb, de a környezet számára kíméletesebb életformára?
Legfőbb feladatunk abban áll, hogy bizonyságot kell tennünk Isten jelenlétéről és munkájáról a világban − még akkor is, ha a jelek (pl. krízisek) ennek ellentmondanak. Hogyan mondjuk el, hogy a világban tapasztalható válságjelenségek nem Isten mindenhatóságát kérőjelezik meg. Épp fordítva. Arra figyelmeztetnek, hogy e válságjelenségekben az ítélő és kegyelmező Isten közel jön az emberhez: Isten megítéli az ember mindent uralni akaró törekvését és megszabadítja önpusztító nagyravágyásától, kegyelmében pedig megérteti, hogy nem a pusztulásé, a halálé, az isten- és emberellenes erőké az utolsó szó.
Az özönvízről szóló bibliai történet (1Móz 6−9) lényege éppen az, hogy a világ adott formája már nem a bűntől és a bűn következményeitől szabad, eredeti állapota szerinti – Isten szándéka szerinti – jó világ. De Isten mégis szereti és meg akarja tartani azt. Azzal az ígéretével, hogy nem pusztítja el még egyszer a földet, s amíg csak föld lesz, nem szűnnek meg az életfeltételek (1Móz 8,22), azt jelenti, hogy Isten képes változtatni korábbi szándékán: bár az ember vétkes marad (mert nem tud nem vétkezni), Isten lesz kénytelen ezzel együtt élni – azaz, maga elszenvedi az emberi bűn következményeit. Isten kénytelen tekintettel lenni az emberi szív gonoszságára, az ember eredeti rendeltetésétől a bűn miatt elidegenedett állapotára, s ezt szem előtt tartva gondoskodik a teremtés megtartásáról (coservatio mundi) és annak további fejlődéséről (creatio continua). De ez – a teremtés megőrzése – Isten munkájáról és nem az ember hatalmáról szól. Tehát Isten tud a teremtett világ, s ezen belül a természet kríziséről, s ezzel együtt és erre való tekintettel folytatja tervét; ennek jelei Krisztus kereszthalála, feltámadása és a Szentlélek jelenléte a világban. Mert sem a kereszthalál, sem a Lélek megújító és megelevenítő munkája nem redukálható le csak az ember, s ezen belül is a hívő ember üdvigényére. Ha az ember bűne negatív módon érintette és ma is érinti a teremtés és a természet rendjét, és sok tekintetben romlást okozott – miért ne vonatkozna erre az Isten által a problémára kínált megoldás is: a megváltás. Az Újszövetség már arról tesz bizonyságot, hogy „a teremtett világ sóvárogva várja” a megváltást, „együtt sóhajtozik és együtt vajúdik”, „de [...] maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából” (Róm 8,19–22).
Tehát, amit elmondhatunk: Istennek (is) terve van a teremtés megőrzésével – s bá nem felesleges az ember erőfeszítése, minden ökológiai felelősség, rehabilitációs projekt vagy nagyszabású intézkedések nem válthatják ki és nem tehetik feleslegessé Isten tervét az ő világával. Ehhez viszont két dolgot kell tudatosítanunk: nem mondhatunk le az Isten mindenhatóságának hittételéről; és több – jó értelemben vett – passzivitást kell gyakorolnunk. Az első az jelenti, hogy Isten mindenhatósága és az ember cselekvőképessége nem zárják ki egymást. Az Apostoli Hitvallás szavaival időről időre és újra megvalljuk: „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában…”. A hitnek ez a momentuma újból segít tudatosítani, hogy szabad az embernek felelősséget vállalni, kreatív megoldásokat keresni a ránk bízott értékek (ezen belül a természeti értékek) megőrzésében, de életvitelünk és a világ formájának alakulása nem egyszerűen az emberi cselekvés eredménye. Van egy „vezetettsége” az életnek és a teremtettségnek – s mindaz, ami húsvétban történt, felvillantja ennek az isteni kormányzásnak a realitását és egyben reménységét is (vagyis: húsvétban az emberi értelem ismeret és tapasztalata minden törvényszerűsége ellenére Isten beavatkozott a világ rendjébe). A második pedig szorosan kapcsolódik ehhez: le lehet mondani az állandó beavatkozásról, hisz beavatkozás nemcsak a nyersanyag és energiakivételt jelent; adott esteben – bár jószándéktól vezetve – beavatkozás az is, ha mindenáron az ember akarja helyreállítani a természet rendjét, nyilván saját elképzelése szerint. (Példaként hasonlítsunk össze egy kertéptő mérnöki pontosságával megrajzolt, amúgy esztétikusan megvalósított, locsolóberendezéssel felszerelt parkot a szabad rét valóságával, ahol minden fűnek, fának, gyomnak, virágnak és gyógynövénynek, rovarnak és további élőlénynek megvan a funkciója, egymást kiegészítve, egymást beporozva vagy gyógyítva, aszállyal és viharral szemben is túlélve, mesterséges beavatkozással szemben dacolva, s ha kell, az ember által megmunkált négyzetmétereket is visszahódítva). Tehát józan különbségtételre van szükség: hol van valóban szükség az okozott károk elhárítására – és hol kell engedni, hogy a természeti világ gyógyítsa önmagát, visszataláljon egyensúlyához, anélkül, hogy ezt a folyamatot és a fejlődést mindenáron irányítani akarná az ember. Ez nem azt jelenti, hogy a természetnek önmagában Istentől függetlenül isteni jelleget tulajdonítanánk – csak egyszerűen elfogadjuk (s ez a teremtéshitből kell hogy fakadjon), hogy a természeti világnak van értéke, élete és méltósága önmagában is. A természeti világ élő közösség – emberrel és ember nélkül egyaránt; nemcsak az ember céljait és érdekeit szolgálja, hanem önmagában is értéket képez. És ha a Szentlélek által ébresztett képességek és kreatív megoldások által hozzájárulhatunk is a természet megőrzéséhez, tegyük ezt úgy, hogy abban a teremtett világ egy részét, illetve a teremtő Isten ajándékát ismertük fel.
