A jubileumi év után
Hol és miben szorul megújulásra egyházunk – emlékévektől függetlenül?
Fazakas Sándor
„Amikor emléknapok és jubileumok ünneplésére kerül sor, az emlékezés többet mond a jelenről, mint az eredeti történelmi eseményről” – állapítja meg a neves történész, Udo di Fabio a reformáció világformáló hatásáról szóló könyvének előszavában (Weltwirkung der Reformation, 2017). Nem tehetjük meg, hogy ennek a megállapításnak a fényében ne kérdezzünk rá a magyar református egyház kettős jubileumi évének elmúltával arra, hogy mit hozott a reformáció 500 éves, a magyar református egyház 450 éves történetének emlékezete? Mennyiben érvényesült és tudatosult gyülekezeteink és a közegyház életében a sokat hangoztatott felismerés, miszerint az egyház szüntelenül reformálásra szorul (semper reformanda debet)?
Tekintsük át röviden a reformáció, illetve a reformátori teológia néhány alapelemét, amelyek egyrészt jelzik a reformáció lényegi, hitbeli és teológiai felismeréseit, másrészt olyan impulzusokat jelenthetnek, amely mentén a reformátori egyház (akár 500 év elmúltával is) képes lehet mindenkori életének és gyakorlatának felülvizsgálatára, ugyanakkor újabb lendületet adhat saját állandó reformációjának munkálására (pontosabban, képes lehet a Szentlélek által munkált megújulás útjából elhárítani az akadályokat).
- Mennyiségi vallásgyakorlás helyett minőségi hitéletet!
A reformáció századában a vallás átfogta az élet valamennyi területét a bölcsőtől a koporsóig, a családi élettől a munkáig, a privát szférától a közéletig. A hierarchikusan felépített középkori egyház a templomok, plébániák és kolostorok átfogó hálózata által, papok és szerzetesek jelentős számával igyekezett biztosítani a „sakramentális üdvigazgatás” feltételeit, azaz a tömegek számára közvetíteni az üdvösséget. A kegytárgyak és ereklyék közszemlére bocsátásával (amely teljes búcsút ígért az azokat megtekintő hívőnek), valamint a bűnbocsátó cédulák tömeges árusításával összekapcsolta a bűnbánat-gyakorlást a gazdasági profittal. A bűnbocsátó cédulák beszerzésével – az egyház ígérete szerint − az egyén nemcsak magának volt képes bűneinek elengedését kieszközölni, hanem elhunyt szeretteinek purgatóriumi szenvedését is lerövidíthette, vagy akár saját, még el nem követett, de jövendő életében esetleges vétkeiért is kiengesztelést biztosíthatott magának. Ezzel a tömeges és gazdasági érdekeket lelki csomagolásba rejtő vallásgyakorlással és egyházi gyakorlattal fordul szembe a reformáció, mint elsősorban lelki, hitbeli és személyes megújulást sürgető mozgalom, valamint ennek mentén megfogalmazódó teológiai igény.
Nyilvánvaló, hogy ez esszenciális tanulság megfogalmazása kapcsán elkerülhetetlen az áthallás, illetve a párhuzamok keresése az akkor és a ma között, és feltevődik a kérdés: a jubileumi megemlékezések mennyiben segítették a személyes hitélet és lelkiség megújulását vagy pedig megmaradtak a „sokan voltunk”, illetve „megmutattuk magunkat” önelégült kijelentés elkönyvelésénél. Európa több országában tömegeket elérni kívánó, médiahatékonyságot megcélzó, a mai kor kommunikációs igényét és gazdasági szempontokat szem előtt tartó rendezvények egész sorozatát mutatták az 500 éves jubileumi megemlékezések. Több helyen, így nálunk is, együtt ünnepelt a vallás és a politika, az egyház és az állam. Ez utóbbi közpénzek átirányításával tette lehetővé számos kiállítás és tömegrendezvény megszervezését, emlékművek felállítását és felavatását, emlékhelyek rekonstrukcióját, kiadványok szerkesztését, a reformációhoz kapcsolható kulturális örökség megőrzését. Bizonyára sok kreatív gondolat öltött formát, s tette élményszerűvé és emlékezetessé, emelkedett hangulatúvá a megemlékezéseket. Értékes kutatási eredmények, irodalmi vagy művészeti alkotások születtek. De betöltötték-e azt a célt, amit a reformáció jelent? Amikor Makkai Sándor 1947-ben elvállata a konvent missziói előadói tisztét, ezt azzal a célkitűzéssel tette, hogy a „konferenciázó egyházat” „missziói egyházzá” alakítsa át, hogy a megújulásnak maga a gyülekezet legyen tárgya és alanya. Az egyház minden élettevékenysége arra irányuljon – vallotta –, hogy „élő, hívő, igazi egyháztagokká” tegye azokat, „akik Isten eleve-elrendelése óta tagjai ugyan az egyháznak, de elhívásukat vagy még nem hallották, vagy megkeresztelt és anyakönyvezett keresztyén létükre süketen alusznak a bűnben” (A gyülekezeti missziói munka mai értelme és feladatai, 2). Úgy gondolom, hogy ez a szempont a jubileumi év rendezvényeinek utólagos értékelésénél nem kerülhető meg.
- Az előbbivel kapcsolatos a reformáció további igénye: objektív és közvetett helyett személyes istenkapcsolatot!
Gyakran érte a reformátori egyházakat az a vád, hogy a reformáció a vallás individualizálódását és racionalizálódását eredményezte, vagyis gyanakvóvá vált a megtapasztalás iránt, s csak a józan értelemmel összeegyeztethető és közösségileg is kontrollált felismeréseket volt hajlandó a hitélet terén elfogadni. Közelebbi vizsgálat viszont azt mutatja, hogy ez a megítélés – még ha történelmileg gyakori is volt − felületes. Az igazság az, hogy a Luther, Zwingli, Bullinger és Kálvin fellépését és működését már jóval korábban megelőzte egy szenvedélyes, személyes és közvetlen keresés a személyes istenkapcsolat és hittapasztalat terén. Az ún. devotio moderna mozgalma, főleg a műveltebb és írástudó városi polgárság körében, arra irányult, hogy az egyes polgár a „privát kegyesség-gyakorlás” által, vallásos olvasmányok segítségével képes legyen a klérus és hierarchia közvetítése nélkül is megélni személyes hitéletét. Az Isten közelségének közvetlen megtapasztalása, ennek a lelki igénynek a megélése a középkori misztika megelevenedését eredményezte. Ennek hozadékaként előtérbe került a szerető Isten gondolata (a bűntető és ítélő helyett), a szenvedés értelmének megtalálása, a lelki közösség keresése a hívők között. Ebben az összefüggésben értelmezhető Luther szenvedélyes keresése is: hogyan találhatok rá a kegyelmes Istenre? Amiben a reformáció újat hozott, az a bibliai hangsúlyok komolyan vétele és korrekciós jelentősége: az Istennel való kapcsolat az Ige és a hit által jön létre, nincs érdemszerző jellege, nem az ember tökéletesedik és jut egyre közelebb Istenhez, hanem Krisztus vesz lakozást az emberben, és az Isten közelségének megtapasztalása nemcsak a halál után, hanem már itt e földi életben is lehetséges. Ugyanakkor a reformátoroknál kivétel nélkül megtaláljuk a hit-tapasztalat fontosságát, a személyes- és közvetlen istenkapcsolat keresésének igényét, az imádkozás kiemelt szerepét a hitélet terén, valamint a hit megélésének közösségi aspektusait.
Korunkban a keresztyénség ügyét a vallási individualizmustól féltőkkel, tanítás terén pedig a csak racionális-kritikai módszerek mindenhatóságába vetett hittel szemben azt kell mondanunk, hogy nem tartható tovább az a leegyszerűsítő megállapítás, hogy minden személyes hitélmény-keresés és megtapasztalás-igény a rajongás gyanúja alá esik. Ezzel szemben elérkezettnek látjuk az időt, hogy a megtapasztalás, illetve a hittapasztalat teológiai értékelése újra a helyére kerüljön. E nélkül ugyanis nem várható hitbeli-lelki megújulás a vallás tömegrendezvényekben való kiélése és a számok bűvöletében élő vallásgyakorlás helyén. A megújuláshoz viszont, amint a legújabb kutatások bizonyítják, a reformátori teológia hihetetlen gazdag, de feltárásra váró erőforrásokkal és tanulságokkal rendelkezik.
- A megigazulás-tan a reformáció sarkalatos felismerései közé tartozik.
Gyakran mondogatjuk, de értjük-e? Gyakran hangoztatjuk, mint reformátori sajátosságot, de meg tudjuk fogalmazni érhető módon a mai ember számára? Nyilvánvaló, hogy ez a tan a jogi nyelvezet kategóriáinak segítségével mondja el a Biblia központi üzenetét, nevezetesen azt, hogy a bűn realitása miatt nincs egyetlen igaz ember sem Isten előtt, hogy a törvény rendelkezéseinek betartása által az ember nem szerezhet üdvösségéhez érdemeket (Róm 3,20), hogy azt egyedül Krisztusért kapjuk, ingyen kegyelemből, s ebben a valóságban hit által részesülhet az ember (2Kor 4,6). A lényege e tanításnak az, hogy a hívő ember immár másként tekinthet önmagára: úgy, mint teremtményre, aki Isten szeretetéből él, és mint akinek Istennel való kapcsolata megújításra kerül.
Ma újból olyan korban élünk, ahol a megigazulás-tan újraolvasása és helyes értelmezése felszabadító lehet az ember számára. A mindennapi ember ugyanis a teljesítmény-kényszer világában él, mindenütt teljesítenie kell: a munkahelyen, a közéletben, a sportban, a magánéletben, a vallás megélésének tekintetében. Ugyanakkor érzi az ember az elvárásoknak való megfelelés képtelenségét, gyakran a befektetett munka eredménytelenségét, és szenved alatta. Ez a tapasztalat gyakran kiégéshez, frusztrációhoz vezet. Íme, korunk újabb népbetegsége. Ugyanakkor az állandóan bizonyítani igyekvő ember arra kényszerül, hogy önmagát igazolja, saját igazságáért harcoljon, valósítsa meg önmagát. Ez alól az egyház, illetve az egyház szolgálattevői sem kivételek: gyakran a szerint definiáljuk magunkat, hogy mit teljesítettünk, építettünk és szerveztünk, és nem a szerint, hogy mit hiszünk. A megfáradás és a kiégés immár nem tabutéma. A megigazulás-tan újra-olvasása, illetve az e tanítás által jelzett bibliai alapigazságok tudatosítása szabadságot jelenthetnek az említett teljesítmény-kényszerekkel szemben. Csak ahol Isten hiányzik, ott érzi úgy az ember, hogy a megigazulásból való élet helyett az önigazolás terén kell keresnie önmagát (Martin Walser író szerint). Az önigazolás kényszere, a saját igazság mindenáron való érvényesítéséért folytatott harc pedig megfoszt a szabadságtól. A reformáció méltó emlékezete az lehetne hát, ha az egyház meglévő személyi és intézményes erőforrásaival alkalmat és lehetőséget tudna teremteni arra, hogy bizonyságot tegyen: mit jelent ezzel a szabadsággal élni, és mit jelent egy megújított, személyes istenkapcsoltban elnyert felszabadult életérzéssel odafordulni a másik emberhez, és az embert körülvevő környezethez?
- Bűnbánat és önvizsgálat nélkül nincs hiteles ünneplés, így reformációra való emlékezés sem!
E tekintetben pedig sok tartozásunk van. Nemcsak az elmúlt egy évben, hanem az utóbbi több mint két évtizedben sem került komolyan felvetésre és megválaszolásra a kérdés: hogyan viszonyuljunk múltbeli és jelenkori tévedéseinkhez? Mi volt a szerepe az egyházaknak, közelebbről a református egyháznak az önkényuralmi rendszerek fenntartásában, és melyek azok a mai rendszerszintű igazságtalanságok, amelyeknek nem evangéliumi szellemben való feltárója, hanem csendes haszonélvezője kíván lenni az egyház? A diktatúrák idején átélt veszteségek és szenvedések nem tagadhatók – de még nem mentik fel a hívők közösségét, annak felelős vezetőit és kormányzó testületeit, hogy keressék az egyház belső berkeiben is megtapasztalt igazságtalanságok, lelkészekre és gyülekezeti tagokra ránehezedő méltatlan és megalázó helyzetek, kiszolgáltatott állapotok kiváltó okait, működési mechanizmusait. Melyek azok a rendszer-szintű hibák, hatalmi konstrukciók, „pozíció-specifikus bűnök”, függőségi helyzetek, érdek- véd- és dacszövetségek, amelyek tovább mélyítik a bizalmatlanság fojtó levegőjét az egyházon belül is? És milyen erők és érdekek nem engedik immár hosszú ideje, hogy feltisztuljanak e lélekromboló és emberi életeket szó szerint is pusztító állapotok? Nyilvánvaló, hogy arra a kérdésre „mi minősül bűnnek az egyházban” nem lehet olcsó, de a néha kényelmes moralizálás vagy morális nyomásgyakorlás módszerével válaszolni. A kérdés teológiai válaszra vár, s ehhez mélyreható elemzésre, őszinteségre és szakmai vitára van szükség (mely szakmai vitában végre a teológiai szempontoknak is teret kellene engedni, a kutatói-történészi munka érdemeinek elismerése mellett).
A reformátorok számoltak a bűn realitásával az egyházban, illetve az egyház e világi szervezeti-intézményes formájában. „Nincs még egy olyan nagy bűnös, mint a keresztyén egyház”, állapítja meg Luther egyik elhíresült húsvéti prédikációjában, más helyen pedig arról értekezik, hogy a pápák és zsinatok is tévedhetnek. Kálvin pedig kénytelen leszögezni: ha valaki átolvassa a zsinatok rendelkezéseit, „számtalan gyarlóságot talál bennük, hogy erősebb kifejezést ne használjak” (Inst. 4,9,10). Felhozható ellenvetésül, hogy a reformátorok kora más volt. Ez igaz. (Sőt, a tévedések és vétkek ellenére nem tartották elvetendőnek a zsinati rendszert, illetve a testületi vezetés formáját.) De az nem állítható, hogy korunkban a lelkész, a hívő egyháztag, a tisztségviselő vagy az egyházi vezető, illetve egyházkormányzó testület nem tévedhetne felismeréseiben és döntéseiben, ne kísértené az „idegen hatalom” szolgálata. Erre viszont nem a helyzetek kimagyarázása, utólagos igazolása jelenthet megoldást, hanem a bűnismeret, a bűnbánat és a kegyelem összetartozásának ígérete. Kiengesztelést sem lehet(ne) meghirdetni a nélkül, hogy ne elemezzük előzetesen a kiengesztelésre váró állapotokat. A megbékélést viszont csak akkor lehet hitelesen hirdetni, ha azt előzetesen megéli az egyház, illetve megteremti azokat a belső „tereket”, „fórumokat” és alkalmakat, ahol lehet beszélni az elszenvedett fájdalmakról, veszteségekről, ezek okairól, ahol meg lehet tanulni együtt élni a múlt és jelen traumáival, valamint meg lehet tanulni érzékenyen odafigyelni a másik ember fájdalmaira. Ha erre nem kerül sor, a megbékélésre való felhívás is olcsó retorikai fogás marad, állandó reformációról nem is beszélve.
- A reformáció az egyház szervezetének és strukturális elemeinek felülvizsgálatát és jobbítására való törekvését hozta magával.
Közelebbi vizsgálat és kutatói munka alapján kiderül: nem beszélhetünk egyféle reformátori, még kevésbé református egyházszervezetről, hanem egyházszervezeti formák sokféleségéről. Tiszta bibliai-reformátori vagy kálvini elvek alapján kialakult egyházszervezetet is csak ott látunk, ahol a reformátusok üldözött vallásként vagy megtűrt felekezetként voltak kénytelenek megszervezni saját közösségi életüket. Ahol a reformáció a politikai hatalom befolyásával és hathatós támogatásával honosodott meg, ott az egyházszervezet is a helyi szociokulturális viszonyokhoz és korábbi jogi környezethez való alkalmazkodás, a kompromisszumkeresés, valamit a meglévő struktúrák átalakításának jegyében valósult meg. Ez viszont nem jelentette azt, hogy a reformátorok ne keresték volna a teológiai felismerések lehetőség szerinti érvényesítését a szervezeti kérdésekben, illetve ne törekedtek volna a „jó rend” kialakítására, bibliai mérték szerint. Ezért az egyház szervezeti formájának kérdéséhez mindenkor kellő teológiai igényességgel, ugyanakkor rugalmassággal viszonyultak: bizonyos formák megőrzése és átvétele elengedhetetlennek bizonyult, de azt tartották, hogy e formák és strukturális megoldások csak addig szükségesek, amíg a szükségállapot fennáll, vagy ameddig a hívők közössége annyira megerősödik, hogy képes politikai akarat és befolyás nélkül is kormányozni önmagát. Vagyis, az egyház szervezeti formája állandó revízióra szorul a teológiai igazságok és felismerések, valamint a társadalmi környezet változásainak függvényében.
A reformátorok tanítása, és a reformátori hitvallások fényében az egyház szervezeti reformjának három dimenziója kristályosodik ki, amelyet érdemes időről időre tükörként odatartani az egyház éppen adott (és változhatatlannak vélt) formája elé. Ezek: a.) A tisztségek és gyülekezetek kormányázásnak kérdése. Ennek kapcsán fel kell tenni a kérdést, hogy hol tart pl. ma a lelkipásztori életpályamodell kérdése, a lelkészi hivatás erkölcsi és anyagi megbecsültsége vagy a nem-lelkészi tisztségviselők szerepének súlya az egyház ügyének képviseletében és kormányzásában (Bár ez utóbbi kiegészül azzal a kérdéssel, hogy milyen ismeretek és kompetenciák szükségesek az egyház vezetésében való tényleges, s nemcsak formális részvételéhez?). b.) Hogyan alakul a gyülekezetek egymáshoz való viszonya? Van lelki igény a hívő közösségek komoly együttműködésére és összefogására (közös programokon, sport- vagy kulturális eseményeken túl)? Mert hiszen ez lehet az alulról építkező presbiter-zsinati rendszer igazi alapja, s ebből az irányból lenne várható a megújulás fuvallata koncepcionális kérdésekben is. c.) Végül, de nem utolsó sorban a gyülekezetek életrendje, illetve az egyházfegyelem jelentheti azt a felületet, amely által a hívők közössége – jó értelemben véve – elkülönülhet környezetétől, hogy annál hitelesebben legyen képes erkölcsiségével példát adni a Krisztusban elnyert és megújított életről. A keresztyén életrend mellett egyéni és közösségi elköteleződés az élő hit legbeszédesebb bizonyossága, ez teheti az egyházat minősített közösséggé, és képes mintát adni a társadalom számára.
- Végül az egyház prófétai tiszte, illetve őrállói szolgálata is tisztázásra szorul a folyamatos reformáció szükségességének fényében.
Ez a kérdéskör nem egyszerűsíthető le arra a banális latolgatásra, hogy politizálhat-e az egyház vagy sem? A reformáció hatását saját történelmükben felmutató államok többségében az egyház és az állam egymástól deklaráltan elválasztva működik. Ugyanakkor az egyház feladatokat vállal(hat) át az államtól szociális ellátás és egészségügy terén, oktatásban, a kultúrában és művelődésben. Ez a partneri kapcsolat és feladatellátáshoz társuló finanszírozás azonban nem vezethet újabb függőségi helyzetekhez vagy kiszolgáltatott állapothoz az egyházak oldalán. Legfőképpen nem eredményezheti azt, hogy az egyház lemondjon prófétai szabadságáról, azaz társadalomkritikai-őrállói szerepéről. A kálvini kölcsönös elköteleződés jegyében (mutua obligatio) az államnak is érdeke fűződhet ahhoz, hogy „jó, azaz rendeltetésének megfelelő állam legyen”, s ehhez időről időre visszajelzéseket kapjon a civil társadalom (ha van ilyen) és az egyházak részéről, illetve maga is igyekezzen igénybe venni a „korrigáló tényezőket”. Kérdés, hogy a reformáció 500. jubileumi évére nem adta-e fel már teljesen egyházunk ezt a kritikai-prófétai, illetve közállapotokat jobbítani hivatott tisztét? Vagy már nem rendelkezik azzal a függetlenséggel, teológiai pozícionáltsággal és szakmai kérdésekben való jártassággal, amelyek birtokában hitelesen gyakorolhatná ezt az őrállói tisztét? Igaz, az egyháznak is időről-időre tisztáznia kell, hogy e szolgálatokat nem társadalmi elvárásnak való megfelelés jegyében, hanem küldetéséből fakadóan végzi. Ez a felismerés ugyanakkor a határát is jelzi a feladat-átvállalásoknak.
Ugyanakkor a prófétai tiszt nemcsak kifele tekint, hanem először is befelé; a saját belső egyházi élet felé kell irányulnia ahhoz, hogy több érvényt szerezzen a lelkiismeret szabadságának, hogy leleplezze az igazságtalanság és önzés sötét erőit, hogy több bátorságot lehessen meríteni a múlt és jelen hibáival való önkritikus szembenézéshez, illetve, hogy jobban elmélyítésre kerüljön a tisztségviselők rájuk bízottakért való felelősségtudata. Viszont sem prófétai tisztét, sem pedig a mindenkori államhatalommal való partneri együttműködését nem használhatja az egyház arra, hogy megfogyatkozott társadalmi presztízsét és lelki-hitbeli erőtlenségből fakadó elbizonytalanodását ellensúlyozza.
Látható tehát, hogy az egyház folyamatos megújulásának e 6 dimenziója a legszorosabb kapcsolatban van egymással: bármely kérdéskör kerüljön elmélyítésre, az a többi terén is pozitív változást eredményezhet (mint ahogy fordítva is: egy-egy terület krízise a többi elbizonytalanodását eredményezheti).
A lelki-hitbeli megújulás igénye és a személyes istenkapcsolat keresése elmozdulást hozhat magával a minőségi vallásgyakorlás irányába, de a közösség életrendjének és szervezeti kultúrájának felülvizsgálatát is kötelezővé teszi. A megigazulás-hit felszabadító erejének megtapasztalása kritikusabb távolságtartásra és határozottabb kiállásra vezet a társadalom aktuális krízis-jelenségeivel és a politika deformációival szemben, ugyanakkor több bátorságot is kölcsönöz a személyes és közösségi bűnbánathoz, a jelen és múlt terheivel való szembenézéshez. A teljesítmény-kényszer elbúcsúztatása megláttatja velünk a felesleges pótcselekvések sorozatát és önigazolások kényszerét, s elvezethet az egymás nagyobb megbecsüléséhez és a megbékélés lelkiségének igényéhez, s beállíthatja ennek szolgálatába az egyház meglévő szervezeti-strukturális, és anyagi erőforrásait. A sor folytatható – de mindez nem puszta játék a gondolatokkal, hanem ugyanannak az életvalóságnak egy-egy aspektusa, amelyek úgy kapcsolódnak egymásba, mint egy gépezet fogaskerekei. A nagy kérdés, hogy itt, vagy ott, valamely területen képesek leszünk-e kihúzni egy-egy éket, hogy a Szentlélek egyházmegújító ereje mozgásba hozza a gépezetet? Ha igen, akkor nem volt hiábavaló a jubileumi év, s annak ünnepségei, – de ha elmarad ez a bibliai mérték szerinti és reformátori igénynek megfelelő elmozdulás, akkor még mélyebbre vertünk egy ki tudja, milyen éket..., amelynek most még nem látható következményei elé még inkább csak bűnbánattal és fájdalommal lehet tekinteni.
Megjelent: Igazság és Élet 12 (2018/1), 180−186.
