Reformátusok a Tiszántúlon a 2022-es népszámlálás tükrében*

2023. szeptember 26-án a Központi Statisztikai Hivatal ismertette a Magyarországon megtartott 2022-es népszámlálás végleges adatait. Ma már látjuk az adatokat a megelőző két, a 2001-es és 2011-es népszámlálásokkal való összehasonlításban is.

1. A tények

A vallási hovatartozásra vonatkozó, önkéntesen megválaszolható kérdésre a lakosság 60 százaléka felelt. A válaszadók 50 százaléka, 2,9 millió fő katolikusnak vallotta magát, a reformátusok aránya 21%-ról 16%-ra csökkent (943.982), az evangélikusoké 3,1% százalék (176.503) volt 2022-ben.[1] Összevetve az előző, 2011-es népszámlálással, a római katolikus egyház 2011 óta közel egymillió embert, a reformátusok több mint 200 ezret (pontosan 209.472 főt) veszítettek, így először kerültek többségbe a nem vallásosak Magyarországon. Pontosabban, a válaszadók 27 százaléka (1.549.610) nem vallásosnak jelölte meg magát, nem válaszolt a kérdésre 3.852.533 polgár. Az a körülmény, hogy a magukat vallásosnak vallók aránya újra csökkent, nem meglepő, főleg, ha valaki figyelte a nemzetközi trendeket és azokat a vallásszociológiai kutatásokat, amelyek európai viszonylatban, így Magyarországra nézve is meglehetősen pontos prognózisokat állítottak fel. Ami viszont meglepő volt – a szakemberek számára is –, az a nem válaszolók nagyon magas aránya: 40%, (a fiatal, pl. 20–29 éves korosztály esetén 47 %). Ha ehhez hozzávesszük a magukat nem vallásosnak valló válaszadók szintén magas, 27%-os arányát, akkor kiderül: az ország összlakosságának több mint fele nem tekinthető vallásosnak.

Mielőtt az értékelésre rátérnénk, lássuk az adatokat Tiszántúlra vonatkoztatva.[2] A 2022-es népszámlálás adatai szerint a Tiszántúli régió összlakossága 2.110.737, amelyből 366.227 fő vallotta magát reformátusnak. Ez az országos arány több mint egyharmada, miközben a lakosság kevesebb, mint egynegyede él a Tiszától keletre. Hozzá kell tennünk, hogy az egyházkerület határai nem illeszkednek pontosan az állami közigazgatás határaihoz: például Jász-Nagykun Szolnok vármegye közigazgatási területének nyugati szeglete már a Dunamelléki Egyházkerülethez tartozik, de ha rátekintünk a térképre, egyértelműen látszik, hogy a reformátusok aránya azokban a megyékben szignifikáns (főleg Békés, Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár-Bereg), ahol a reformátusok aránya 10-15% felett van. De az előző két népszámlálás adataihoz viszonyítva a csökkenés a Tiszántúlon is szembetűnő: míg 2001-ben 664.599-en, 2011-ben 470.833-an, addig most csupán 366.227-en vallották magukat reformátusnak. 

Közelebbről vizsgálva érdemes egy pillantást vetni Tiszántúl nagyobb és kisebb városaira. Debrecenben 199.858 fős összlakosságon belül 44.677-en vallották magukat reformátusnak, ez a lakosság 22,35%-a. Nyíregyházán ez az arány 16,21%, 18.854 református fővel, 116.282 lakos mellett. Egyébként a legkisebb csökkenést Nyíregyháza mutatja egyházkerületi vonatkozásban. Szegeden 6.773-an (4,27%), a kisebb városokban – reprezentatív módon kiválasztva – Mátészalkán 6.433-an (41,10%), Békéscsabán 3.574-en (6,48%) jelezték, hogy reformátusnak tartják magukat.

Debrecenben a valláshoz nem tartozók (41.874) és a nem válaszolók (77.763) összeadott számértéke jóval meghaladja a magukat reformátusnak, vagy valamely történelmi egyházhoz tartozónak vallók számát, de a település lakosságának 50%-át is. Ez a többi, felekezetek közül református többséget mutató város viszonylatában is megfigyelhető.

A vidék viszonylatában viszonylagos a megbecsülése az adatoknak: a KSH adatbázis kezelésének korlátai miatt úgy jártunk el, hogy a Tiszántúl lakosságából kivontuk a 15.000 főnél népesebb városok lakosságát és így hozzávetőleges képet kaphatunk a népesség és ezen belül a reformátusság arányáról (a 366.227-főből). A reformátusok aránya város-vidék megoszlásban a következő: 97.540 református él a nagyobb városokban, 268.687 vidéken (ez összesen: 366.227). Viszont arányait tekintve városi viszonylatban kisebb csökkenés mutatható ki az utóbbi tíz évben: itt a csökkenés 18.913. Vidéken pedig 85.693. Vagyis arányait tekintve több mint négyszerese a csökkenés vidéken, bár a népesség demográfiai csökkenése is itt a jellemzőbb.

2. A népszámlálás tanulságai:

2.1. Egyetlen réteg sem tekinthető homogén tömbnek

Ha a Tiszántúlon reformátusnak is vallotta magát 366.227 állampolgár, nyilvánvaló, hogy a Tiszántúli Református Egyházkerület nem számolhat ennyi, azaz istentiszteleten rendszeresen résztvevő, úrvacsorával élő, és önkéntes adományaival gyülekezetét fenntartó egyháztaggal. Mire enged ez következtetni? Arra a körülményre, hogy egyházunkban két réteggel számolhatunk:

(1) egy olyan réteggel, amely számára az egyházhoz tartozás személyes döntés és elköteleződés ügye – vagy azért, mert beleszületett egy református hagyományrendszerbe és kultúrába, neveltetéséből fakadóan és szocializációs élettörténete során megismert református-egyházi meghatározottságot tudatosan felvállalta; vagy pedig azért, mert bár vallási szocializációban nem részesült, valamilyen módon kapcsolatba került református közösséggel, pozitív impulzusok érték és maga döntött arról, hogy marad…

(2) és számolnunk kell egy olyan réteggel is – és ez a nagyobb –, amely továbbra is népegyházi jellegzetességeket mutat: vagyis, az egyházhoz tartozás, illetve a református identitás megjelölése hagyományból fakad, alapja a kulturális meghatározottság, szülők és ősök önazonossága iránti tisztelet, vallási-erkölcsi értékek megbecsülése, az egyház társadalmi szolgálatának értékelése – de az egyháztagság nem jelent számára személyes döntést, elköteleződést, egy gyülekezet életrendjébe való bekapcsolódást. A népegyház jellemzője amúgy is az, hogy benne egyszerre van jelen a személyes hit nélküli odatartozás (és az odatartozás nélküli hitmegélés – de ez már inkább az egyház határain kívül).[3] Vallásszociológiai értékelések alapján a lemorzsolódás, a közömbösség vagy az egyháztól való látványos eltávolodás ebből a rétegből kerül ki a leggyakrabban. Arra a kérdésre, hogy arányaiban (százalékosan) miért veszített több hívőt a katolikus egyház az utóbbi 10 vagy 20 év alatt, mint a reformátusok, illetve a protestánsok, Rosta Gergely vallásszociológus úgy válaszol, „Úgy tűnik, mintha most a népegyház morzsolódna le a katolikus egyházon belül.”[4] A külső széleken, az egyházi élet peremén, ahol csak a keresztelés révén tartotta egyházhoz tartozónak magát az egyén, most beállt a leválás. A protestánsoknál ez a folyamat hamarabb kezdődött – a protestánsok hamarabb szekularizálódnak, mint a katolikusok…

Ha pedig ez így van, akkor a folyamat tovább fog tartani – és az sem meglepő, hogy így alakultak a népszámlálások adatai. A meglepő inkább az, hogy egyházként miért nem figyeltünk jobban a vallásszociológiai kutatások prognózisaira. A 90-es évektől kezdve mérvadó kutatások – pl. az Európai Értékrend Vizsgálat,[5] Tomka Miklós, legújabban Rosta Gergely, Máté-Tóth András[6] nevével jelzett kutatások és értékelések – jelezték (jóval a KSH adatok megjelenése előtt) a változásokat. Ezek szerint nem a vallás iránti igény szűnik meg, hanem alakváltozáson megy át, azaz az egyén vallásossága individualizálódik, egyre inkább eltávolodik vallási intézményektől, leválik az egyházi szervezetekről. És minél inkább visszaszorul a vallás egyéni megélése a privát szférába, annál inkább igyekszik megkapaszkodni a vallási szervezet a társadalmi élet horizontján, a nyilvánosság szférájában. Kérdés, hogy ez a közéleti szerep és társadalmi funkciók bevállalása, egyházi intézmények és szervezetek egyébként tiszteletre méltó funkciója és teljesítménye meg tudja-e fordítani az előbbi tendenciát. A józan megfigyelés, de a mostani adatok is azt mutatják, hogy nem.   

Ebben az összefüggésben érdemes egy pillantást vetni Tiszántúl reformátusságának megoszlására életkor szerint. A korábbi népszámlálási adatokkal összevetve az látszik, hogy a legnagyobb arányú csökkenés a 20 és 59 év közötti korosztály tekintetében tapasztalható. 20 év összefüggésében felére vagy több mint felére csökkent a reformátusok aránya egy-egy korosztályon belül. A legszembetűnőbb viszont az, hogy 2011 és 2022 között a legnagyobb csökkenést a 20–39 év közötti korosztály, valamint az 50–59 év közötti korosztály mutatja. Az első halmaznál olyan generációról van szó, amely már részesült előbb a fakultatív hittanoktatásban, majd a kötelező hit- és erkölcstan oktatásban, vagy egyházi fenntartású közoktatási intézménybe járt. A 20–29 éves korosztályon belül 248.919 főből mindössze 34.165 fő vallotta magát reformátusnak. Ha arra gondolunk, hogy ez a korosztály az utóbbi 10 évben érettségizett és járt középfokú oktatási intézménybe – akkor a 10 év alatt református gimnáziumban érettségizettek száma, évi kb. 400 érettségizővel számolva 4–5 ezer fő kellene, hogy legyen (évente 2.500–3.000 között van kerületi szinten a tanulók száma. Csak Debrecenben, a két református gimnáziumban 165-en érettségiztek 2023-ban). Nyilván tudjuk, ez az a korosztály, amely a legmobilisabb – lehet már nincs is a Tiszántúlon, bár családi kötelékeik szerint még mindig kötődniük kellene egyházilag a szülők lakhelye szerinti egyházhoz. De ez a nemzedék, amely információit és élettapasztalatait, világról, társadalomról, politikáról való képét hihetetlenül sok információs csatornán keresztül kapja – és ezek közül az egyházi kommunikáció egy a sorban, ha nem az utolsók egyike.

Az 50–59 éves korosztályon belüli „beszakadás” is meglepő (2001: 93.431; 2011: 71.952; 2022: 49.216). Elvileg ez a korosztály az, amely még az 1989/90-es rendszerváltást megelőzően szocializálódott, tehát intézményes vallási nevelésben nem volt része. De ez az a korosztály, amelynek nagyon nagy hányada vallásos iskolába járatta gyermekét, és a szülei esetén igénybe vette az egyház szociális-diakóniai szolgálatát. Ide is egy számsor: Tiszántúlon református egyházközségi fenntartásban 420 szolgálat után 50.903 „férőhellyel”, de a kapacitások maximális kihasználása esetén ugyanennyi valós ellátottal számolhatunk, ehhez még hozzájárul egyházkerületi fenntartásban működő szolgáltatás 87, egyházmegyei fenntartásban pedig 1021. Összesen tehát: 52.011 fő. Ha ennek kétszeresét vagy háromszorosát vesszük, abból kiindulva, hogy általában családok állnak a szociális szolgáltatást szeretteik számára igénybe vevők mögött, de gyerekeiken keresztül egyházi közoktatással is kapcsolatba kerültek, akkor sem légből kapott a becslés. Felmerül tehát a kérdés: mire vezethető vissza az a körülmény, hogy nagyságrendileg több embert elért az utóbbi 10 évben az egyház szolgálata, társadalmilag jelenléte mint ahányan vállalták a népszámlálás kérdőívében, hogy bejelölik, reformátusnak tartják magukat.

Iskolázottság tekintetében azt látjuk, hogy az utóbbi húsz évben radikálisan csökkent az általános iskolai (8 évfolyam, vagy 8 évfolyamnál alacsonyabb) végzettséggel rendelkező lakosok aránya, ezzel szemben stagnál vagy növekedést mutat a legalább érettségiző, valamint főiskolai/egyetemi oklevelet szerzett polgárok aránya. Ezt a tendenciát már az Európai Értékrend Vizsgálat is kimutatta az 1988-as és 2008-as évek összehasonlításában. Ha ezt összevetjük azzal a körülménnyel, hogy a magasabb végzettségű lakosok többsége városi környezetben él, és hogy ezen a téren vallás tekintetében kisebb a lemorzsolódás, megdőlni látszik a kommunista valláspolitika (és ez által befolyásolt vallásszociológia) által sugallt, azonban napjainkban közhelyszerűen még felmerülő vélekedés, hogy a vallás az alacsony képzettségűek olcsó vigasza, de a szekularizáció, a felvilágosító munka által és az ismeretszerzés növekedésével egyenes arányban meg fog szűnni a vallásos tudat az emberek életében. Nos, a tendenciák azt mutatják, hogy épp az ellentéte az igaz: a képzettség és a művelődés, a tudás megszerzése nem zárja ki a vallási identitás megélését, sőt adott esteben együtt járhat az önként és tudatos módon felvállalt vallásgyakorlással.[7] Milyen kihívást jelent viszont ez a körülménye az egyház számára?

A vallásos hovatartozásról nem nyilatkozók (lehetséges) motivációi is figyelmet érdemelnek. Hogyan tekintsünk a nem válaszolók körére? Országos szinten a nem vallásos (1.549.610) és a nem válaszolók (3.852.533) aránya a lakosság több mint 50 %-át teszik ki. A Tiszántúlon tíz év alatt 553.011-ről 793.247-re nőtt a nem válaszolók aránya. A vallási felekezethez nem tartozók és nem nyilatkozók száma összesen: 1.220.949. Ez Tiszántúl lakosságának több mint fele. De ez sem homogén kör. A legszignifikánsabb mégis a nem válaszolók arányának megnövekedése 10 év alatt (27,2%-ról 40,1 %-ra). Az okok különbözőek lehetnek. Ilyen okok:

• a lakosság 4 %-a nem nyilatkozott és nem töltött ki kérdőívet, vagyis nem is volt elérhető a felmérés számára (az ő adataikat – pl. lakásra, háztartásra stb. vonatkozó módon − adatbázisokból próbálták pótolni. Értelemszerűen a vallási hovatartozás megjelölése itt elmaradt);
• online kitöltés (válaszadók 50–60 %-a elektronikusan töltötte ki, ilyenkor a nem kötelező rubrikák elhanyagolásra kerülnek);
• nemcsak a vallási hovatartozás megadása volt opcionális – más adat közlése (pl. egészségi állapotra való utalás) sem volt kötelező. Bár igaz, ezek esetén a válasz megtagadása nem olyan nagy arányú, mint a vallás esetén;
• Többen tették fel e kérdést: mi köze a hatóságnak a vallási orientációhoz? („vallásos vagyok, de nem szeretném, hogy az én szavazatommal az egyház több pénzt kapjon”. Itt az 1%-os adófelajánlásra kell gondolnunk, amely növekedést mutat. Kiegészítésére pedig a népszámlálás adatainak függvényében került sor. Meglepő, hogy pl. Iványi Gábor által vezetett Evangéliumi Testvérközösség a 4. a legtöbb 1%-os felajánlást begyűjtő egyházak sorában. Társadalmi beágyazottsága nem erre predesztinálná. Tehát itt „szimpátia-felajánlásokkal” van dolgunk, amelyek kikerülhettek más felekezetűek, nem vallásosak és nem nyilatkozók köréből is);
• lehetnek olyanok, akik igenis nagyon kritikusan tekintenek az egyházra, a szemükben hiteltelenné váltak a vallási intézményrendszerek;
• ezen a 40%-on belül lehetnek olyanok, akikről nem mondható ki egyértelműen, hogy nem érdekli őket a vallás, nincs spirituális igényük, lelki megtapasztalások utáni vágyuk…

2.2. A szekularizáció térhódítása

Ambivalens szekularizáció. A népszámlálási adatok eredményének összevetése azokkal az adatokkal, amelyet egyházunk, közelebbről egyházkerületünk tart számon az egyházi fenntartású intézményekre vonatkozó adatokkal, valamint a közélet jellemzőivel, az ambivalens szekularizáció sajátosságait mutatják. A vonatkozó szakirodalom szerint megkülönböztetünk szervezeti, társadalmi, diszkurzív és individuális szekularizációt. A szervezeti szekularizáció azt jelentené, hogy az egyházak, egyházi intézmények és vallási szervezetek társadalmi jelenléte visszaszorul, korábbi egyházi ingaltanok és intézmények állami kezelésbe kerülnek – ahogyan az történt 1946-ban a földreformmal, majd még erőteljesebben 1948-tól kezdődően az egyházi intézmények és ingatlanok államosítása során. Ezzel szemben Magyarországon ma nem ez a helyzet. Az utóbbi harminc év intézményalapításai szociális és a közoktatás terén, az intézményátvételek hulláma és a jelenleg is zajló óvoda és bölcsődeprogram, egy intézményhálózatát tekintve növekvő, a társadalmi- és médianyilvánosság terén pedig a megbecsült, társadalmilag hasznos egyházak képét mutatja. (Bár zárójelben meg kell jegyeznünk, a szervezeti szekularizációnak van még egy ismérve: a bürokratizálódás. Itt fel kell tenni a kérdést, mennyiben sikerült – a fogalom Max Weber-i használata értelmében – professzionálissá tenni a hivatalok működtetését, a szervezeti struktúrát, s mennyiben adaptáltunk egy olyan negatív igazgatási kultúrát, amelynek a fogalom negatív csengését köszönheti és fokozottabban jellemző a posztszocialista országok társadalmaira).

A kimutatások szerint a Tiszántúlon 80 egyházi fenntartású intézményben, 152 köznevelési feladatot ellátva 10 év alatt a tanulók száma 152 intézményben 15.178-ról 2022-re 23.241 (2023-ban 24.689) főre emelkedett. Elvileg ez a tendencia is rácáfolna a szekularizáció másik formájára, a társadalmi szekularizációra, amely arról szól, hogy nevelés, értékközvetítés, társadalmi integráció terén visszaesik a vallás funkciója. A számok és a lehetőségek nem ezt mutatják – de vajon a tartalom erre nem cáfol rá? Hiszen azt látjuk, hogy éppen abban a korosztályban a legmagasabb a vallási hovatartozásról nem nyilatkozók aránya, amelyet a kezdetben a fakultatív vallásoktatás bevezetése, majd a kötelezően választható hit- és erkölcstan megjelenése az állami iskolákban, majd az egyre növekedő oktatási intézményhálózatunk már elért. Ennek ellenére a szekularizáció diszkurzív és individuális aspektusai dominálni látszanak, a népszámlálási adatok tükrében is: vagyis, a vallásos valóságértelmezés, a vallási értékek személyes életvitelbe való integrálása, közelebbről az egyházban való aktív tagság visszaesik. És ha meg is jelenik itt-ott különböző fórumokon diszkurzus, amelyeken nyilvánosan megvitatásra kerülnek keresztyén értékrenddel, világnézettel és erkölcsiséggel kapcsolatos kérdések, úgy tűnik, ezek a diskurzusok belterjesek maradnak: saját magunknak elmondjuk újból és újból azt, amit eddig is tudtunk…

2.3. A politikai keresztyénség kérdése  

Számos kommentár a magyar keresztyénség politikaközelségével, politizálódásával magyarázza a vallási önazonosság visszaesést Magyarországon. Ez egyházi berkekben nem szívesen hallott érv, egyház- és kormánykritikus sajtóorgánumokban annál inkább hangoztatott megállapítás: az elmúlt több mint tíz év kiemelt egyházi támogatása nem látszik a számokon, a vallási intézmények kiemelt financiális támogatása politikai elkötelezettséget eredményezett,[8] amely felett a társadalmi ellenérzés a mostani adatokban manifesztálódik. Az igazság az, hogy ennek és a hasonló kijelentéseknek az igazságtartalmával nehéz vitatkozni a népszámlálási adatok fényében, mivel nincs adatunk az ellenkezőről: mi történt volna, ha a kormányzat nem támogatja vagy nem ilyen mértékben az egyházakat – még látványosabb lenne a lemorzsolódás? Vagy kevesebben lennének a nem nyilatkozók?

Kénytelenek vagyunk hát más indikációkra támaszkodni. A 2001–2011 közötti időszakban tényleg nagyobb volt a lemorzsolódás aránya. Annak a 10 évnek nagyobb része inkább a világnézeti szembenállásról, a restrikciókról, jog szerint járó pénzösszegek visszatartásáról szólt, még ha a történelem kerekét nem is lehetett visszafele fordítani. Az egyházi intézményhálózat növekedése 2010 előtt koránt sem volt olyan látványos, mint 2011-et követően. De lehet, hogy éppen a 2010-et megelőző időszakban alakult ki az a fajta politikai/nemzetpolitikai elköteleződés – az akkori kormányzattal szembeni ellenérzés alapján −, amely 2011 után teljesedett ki.

2006–2007-es tanévben a DRHE vallásszociológiai tantárgyat teljesítő hallgatóival készítettünk egy felmérést egyházkerületünkben.[9] Akkor is feltettük a kérdést: hol várják a megkérdezettek leginkább az egyház aktivitását, mely terület szerintük a legrelevánsabb? Az „erkölcsi útmutatás” (85,8%), „belső lelki épülés” segítése (82,8%), az „oktatás-nevelés” (67,4%), és a „szociális-karitatív tevékenység” (64,9%) kapott a legtöbb pozitív értékelést fontossági sorrendben. A leginkább negatív megítélés a „politikai megnyilatkozások” (49%, ehhez még hozzájön 23% semleges ) kategóriáját illette – annak ellenére, hogy egyházunk akkor is ritkán szólalt meg közéleti kérdésekben, még ha nyilvánvaló is volt, milyen értékrendet várna el a politika szereplőitől.[10]

A jelenség megértéséhez mélyebbre kell ásnunk és visszamennünk az időben. Nyilván e helyen csak jelezzük a probléma gyökereit. Európának ezen a felén a 16. században a reformáció nagyon masszív politikai háttértámogatással erősödhetett meg. Az erdélyi fejedelmek, a nemesek és patrónusok nemcsak hathatós védelmet, ha kellett harcok árán vallásszabadásgot biztosítottak az új hit követőinek, de hathatós gazdasági, erkölcsi és politikai háttértámogatást is nyújtottak a megerősödő reformátori egyházaknak. E támogatásra, illetve politikai-jog védelemre való ráutaltságot az ellenreformáció korszaka sem írta felül. A 19. század egyházpolitikai törekvések leghaladóbbnak minősülő célkitűzése pedig az volt, hogy „a vallásfelekezetek minden egyházi és iskolai szükségei közállami költségekből fedeztessenek” (ld. 1848. XX. tvc.). Majd jött az 1948-as Egyezmény[11] szellemében fogant valláspolitika, amely a tervekkel ellentétben nem fokozatosan megszüntette, hanem továbbra is életben tartotta az államsegély rendszerét – mint az egyházak államtól való függőségének garanciáját. Az igazság az, hogy Kelet-Közép Európában, így Magyarországon is nem alakult ki a vallások és a politika ama konstruktív-kritikus párbeszéde és kooperációja, amely a fejlett polgári demokráciák sajátja – és amelyek kialakításában a protestantizmus nagy szerepet vállalt. A két világháború pusztító következményei és az 1989 előtti államszocializmus pártállami tekintélyelvű rendszere csak két fajta magatartást ismert: vagy a konfrontációt vagy az elvtelen kollaborációt. 

Úgy tűnik, az utóbbi 30 évben nem sikerült elég érthetően elmagyaráznunk sem magunknak, sem a magyar társadalomnak, hogy a közéletért való felelősségvállalás (mint a reformátori etika része) még nem jelent automatikusan pártpolitikát; nem sikerült megértetnünk, hogy a kommunista államhatalom által kisajátított egyházi vagyon kártalanítása csak részleges volt, hogy amikor költségvetési forrásokból az egész társadalom számára hasznos tevékenységet folytatunk, akkor ez nem kegy, hanem az újraelosztás kérdése; és a rendszerváltást követően egyetlen kormányzatnak sem sikerült belátnia azt, hogy az egyházakban nem ideológiai ellenfelet vagy szövetségest kell látni, amelyet célzott gazdasági erőforrások megvonásával vagy éppen juttatásával kell meggyengíteni, illetve helyzetbe hozni. Nem került sor egy egészséges viszonyulás kialakulására, mert a politikának az a természete (pártállástól függetlenül) és törekvése, hogy a maga iránt lojalitást eszközöljön ki, kollektív identitást munkáljon, az ő céljaival megegyező moralitást alakítson ki, bármi áron… vagy a vallások segítségével, vagy velük szemben – a hatalom megtartása vagy éppen megszerzése érdekében.

És azt sem sikerült megérteni az elmúlt 10 évben, hogy a politika által értett keresztyénség nem ugyanaz, mint a keresztyén egyházak értelmezésében megélt krisztusi ethosz, életforma. Maguk a politikusok sem tagadják, hogy számukra a keresztyénség politikai termék, saját, a világot a maga szemszögéből értelmező narratíva, és minden más szempont ennek van alárendelve.

3. Mi a teendő?

Elengedhetetlen a népszámlálás és az értékelések által kiváltott kérdések tisztázása a magunk számára. Ehhez a párbeszéd olyan fórumait kellene megteremteni, ahol megvitatásra kerülnének a következő szempontok (a teljesség igénye nélkül):

• tartozunk az Evangéliummal (Barmen VI.) – nemcsak a 366.227-nek, hanem azoknak is, akik ama nagyobb halmazba, a nem válaszolók vagy nem vallásosak körébe tartónak vélik magukat (annak a vallásszociológiai kategóriának a mentén, amelyet Davie Grace úgy jelölt, hogy „believing without belonging”[12] – vagyis, vannak hívők, akik nem tartoznak az egyházhoz. És annak teológiai igazságnak a mentén, amelyet Karl Barth és mások is több ízben tematizáltak: Krisztusnak vannak választottjai az egyház határain kívül is, „Jézus Krisztus […] a nem keresztyén embereknek is reménysége”[13]…).
• nagyobb nyitottságot és megértést kellene tanúsítani a mai ember életkérdései és egzisztenciális problémái iránt;
• fel kellene fedezni a „kisebbségi lét” és a „diaspóra-szituáció” pozitív olvasatát (ez hozzátartozik az egyház létformájához, de mint ilyen, kapcsolatokban él és hidat épít; diaszpóra és misszió ugyanazon érem két oldala)[14]
• szabadulni a számok bűvöletéből: van nemcsak mennyiségi mutatók szerint, hanem minőségi alapon is növekedés (hitismeretben, szeretetben, együttérzés kultúrájában)
• biztosítani a „nem látványos lelki és lelkipásztori munka” erkölcsi és anyagi megbecsültségét;
• számot vetni hitelességi problémáinkkal (hol veszítettük el a reformátori mértéket, pl. személyi döntésekben, erőforrásokkal való gazdálkodásban, a kommunikáció tartalmában és stílusában);   
• kevesebb moralizálás, több lelki tartalom, spirituális erőtér lehetővé tétele;
• és több imádságra – elmélyült (bibliai és reformátori módon értett) imaéletre van szükség.

Mert amikor a keresztyének imádkoznak, és többek között az Úri imát imádkozzák – együtt vagy külön-külön −, Isten országának eljöveteléért imádkoznak. Ez az ima és ez a kérés („jöjjön el a te országod”) egyfajta józan önvizsgálatra indíthat bennünket, de reménységgel is eltölthet: reménységgel a Krisztussal és az övéivel való végleges és teljes közösség iránt.  

Dr. Fazakas Sándor (Debrecen)

Felhasznált irodalom

Barth, Karl: Die Kirchliche Dogmatik, Bd. IV/3, Zollikon-Zürich, Evangelischer Verlag AG., 1959.

Borbás Barna – Rosta Gergely: Együtt vallástalanodunk Európával, míg Afrikában és Ázsiában is jön föl a kereszténység in: Válasz online Podcast (2023. október 5), online elérhető: https://www.valaszonline.hu/2023/10/05/rosta-gergely-podcast-nepszamlalas-2022-vallasi-eredmenyek-elemzes/ (utolsó letöltés: 2023. november 13.)

Davie, Grace: A vallás szociológiája (ford. Wessely Anna), Pannonhalma, Bencés Kiadó, 2010.

Davie, Grace: Religion in Britain since 1945. Believing Without Belonging, Oxford, Blackwell Publishing, 1994.

Egyezmény a magyar köztársaság kormánya és a magyarországi református egyház zsinati tanácsa [között], Budapest, 1948. október 7., in: Magyar Közlöny 227.sz. Bp. 1948. október 9. Ld. még MOL XIX-A-21-e-II-1948−1971.

Fazakas Sándor – Kocsis Áron: „Vegyétek számba őket...”. Vallásszociológiai felmérés a Tiszántúli Református Egyházkerületben, in: Kustár Zoltán et al. (szerk.) Orando et laborando. A Debreceni Református Hittudományi Egyetem 2006/2007. évi értesítője. 469. tanév, Debrecen, Debreceni Református Hittudományi Egyetem, 2007, 187-205.

Fazakas Sándor: Az ökumenikus öntudat újragondolása felé, in: Theologiai Szemle 55 (2022/3), 182–189. Vagy rövidebb változatban Igazság és Élet 16 (2022), 783–795.

Fischer, Mario – Rose, Miriam (Szerk.): Theologie der Diaspora. Studiendokument zur Standortbestimmung der evangelischen Kirchen im pluralen Europa / Theology of Diaspora. CPCE study document to define the situation of protestant churches in a pluralist Europe, Wien, Evangelischer Presseverband, 2019.

Halík, Tomáš: Folyamatos reformációra van szükség. Főelőadás a Lutheránus Világszövetség 13. Nagygyűlésén, in: Lelkipásztor 98 (2023/10), 376–381.

Központi Statisztikai Hivatal (KSH): Népszámlálás 2022. Végleges adatok. A népesség főbb jellemzői (országos és területi adatok), online elérhető: https://nepszamlalas2022.ksh.hu/eredmenyek/vegleges-adatok/kiadvany/ (utolsó letöltés: 2023. november 13.)

Máté-Tóth András – Rosta Gergely: Vallási riport, 1991–2022. Magyarországi trendek nemzetközi, online elérhető_  összehasonlításban, in: Kolosi Tamás – Szelényi Iván – Tóth István György (szerk. 2022): Társadalmi Riport 2022, Budapest, TÁRKI, 2022, 457–458.

Máté-Tóth András: A politikai kereszténység kudarca – először kerültek többségbe a nem vallásosak Magyarországon, in: Válasz online (2023. szeptember 27), online elérhető: https://www.valaszonline.hu/2023/09/27/nepszamlalas-2022-vallas-katolikus-csokkenes-elemzes/ (utolsó megtekintés: 2023. november 13.).

Rosta Gergely – Tomka Miklós: Mit ​értékelnek a magyarok? Az Európai Értékrend Vizsgálat 2008. évi magyar eredményei, Budapest, Ocipe Magyarország – Faludi Ferenc Akadémia, 2010.

Szántó János: Vallásosság egy szekularizált társadalomban, Budapest, Új Mandátum, 1998.

* Elhangzott 2023. október 28-án a Tiszántúli Református Egyházkerület Közgyűlésén.

[1] KSH: Népszámlálás 2022. Végleges adatok.

[2] A hátéranyag előkészítéséért illesse köszönet a tanszék doktoranduszait, Farkas Zsuzsát, Koós Mátyást és Gyene István Hunort. A közoktatásra vonatkozó adatokat dr. Veress Bertalan egyházkerületi tanügyi főtanácsos, a diakóniai és szociális szolgálatokra vonatkozó adatokat pedig Beszterczey András egyházkerületi diakóniai főtanácsos bocsátotta rendelkezésünkre.                     

[3] Ld. ehhez Davie Grace brit vallásszociológus kategóriáit: „believing without belonging” és „belonging without believing”. Davie: Religion, 94. Vö. Davie: A vallás szociológiája (2010).

^[4] Borbás–Rosta: Együtt vallástalanodunk Európával.

[5] Rosta Gergely – Tomka Miklós: Mit ​értékelnek a magyarok?

[6]  Máté-Tóth– Rosta: Vallási riport, 1991–2022.

[7] Vö. Szántó: Vallásosság egy szekularizált társadalomban, 29.

[8] Máté-Tóth András: A politikai kereszténység kudarca.

[9] Fazakas Sándor – Kocsis Áron: „Vegyétek számba őket...”, 203.

[10] I. m., 2003.

[11] Egyezmény (1948), 5./ pont.

[12] Davie: Religion, 94.

[13] Barth: KD IV/3, 411.

[14] Ld. ehhez a GEKE/CPCE diaspóra-teológia anyagát: Fischer–Rose: Theologie der Diaspora/ Theology of Diaspora (2019). Vö. Fazakas: Az ökumenikus öntudat újragondolása felé (2022).

Nincs jogosultsága a komment közzétételére.