Ulrich Körtner, a Bécsi Egyetem Protestáns Teológiai Karának református etika professzora, a DRHE díszdoktora a Zeitzeichen hasábjain megjelent elemzésében arra figyelmeztetett, hogy az egyházak fontos kérdésekkel nem néznek szembe a menekültügy kapcsán. Körtner problémásnak tartja, hogy az egyházak kritikátlanul támogatják az egyes európai kormányok menekültpolitikáját. A szerző azt szorgalmazza, hogy a protestáns egyház érvelésében helyezzen nagyobb hangsúlyt az állam és az egyház kompetenciáinak megkülönböztetésére, a gyakorlatában pedig kerüljön nagyobb hangsúly a felelősségetika szempontjaira.
(dr. Fazakas Sándor)
Több felelősséget, kevesebb érzületet
A szociológus Max Weber „Politika mint hivatás" címmel 1919-ben tartott híres előadásában vezette be a felelősségetika és az érzületetika közötti különbségtételt. Amíg az érzületetika egy cselekedet erkölcsi értékét elsősorban a morális alapelveken és a szándékon méri le, a felelősségetika a tettek következményeire kérdez rá. Weber számára mindenesetre „az érzületetika és a felelősségetika nem abszolút ellentétek, hanem egymás kiegészítői, amelyek csak közösen jellemezhetik azt az embert, aki a 'politikai hivatásra' egyáltalán érdemes lehet."
Az EU és tagállamai által a menekültek tömeges beáramlására adandó válaszokról szóló nyilvános vitában érzület- és felelősségetikai nézőpontok ütköznek egymással. A kétfajta érvelés gyakran kerül ellentétbe, ahelyett hogy Weber szellemében kiegészítenék egymást.
A kezdeti eufóriában, amellyel elsősorban németek, de osztrákok is fogadták a Balkánon keresztül érkező menekülteket, és a lakosság csodálatraméltó, spontán segítőkészségben az érzületetikai tartás jutott kifejeződésre. És az érzületetika logikájával érvelnek azok is, akik elutasítják a menekültek és migránsok beáramlásának korlátozását. Az „egy ember sem lehet illegális – Refugees Welcome!" mottója a cselekvést érzületetikai távlatba helyezi. Arra, hogy ez milyen következményekkel jár a közösségre, így adott esetben magukra a menekültekre nézve, nem sok gondolatot szentelnek.
Ennek a politikai áramlatnak a képviselői nem egyszer magas morális igénnyel, már-már egyfajta erkölcsi felsőbbrendűséggel lépnek fel. Annak pedig, aki az előttünk álló integráció esetleges nehézségeire és a szociális ellátórendszer várható, a társadalom alsóbb rétegeiben az elosztásért, például az olcsó bérlakásokért való küzdelmet erősítő, jelentős átalakulására figyelmeztet, azzal kell számolnia, hogy jobboldaliként, sőt rasszistaként bélyegzik meg. A köztiszteletben álló német történész, a szociáldemokrata (SPD) párttag Heinrich August Winkler, aki bizonnyal nem a nyílt társadalom ellensége, joggal kritizálta ezt az erkölcsi fellengzősséget, amivel Németország és az EU menekültpolitikája kezdeti irányát minden dolog mércéjévé nyilvánította.
Szükségszerű határok
A felelősségetikai megfontolásokat alapul vevő álláspont nem tekinthet el attól, hogy éppen a nyílt alkotmányos állam nem állhat fenn határok nélkül. Ez természetesen nem jelenti a bezárkózásra építő, a menekültek jogait kiüresítő politika védelmét és támogatását. Ugyanakkor éppen a bevándorlásra amúgy nyitott állam számára, amilyet magam is kívánatosnak tartok, elengedhetetlen, hogy területét és a népességének összetételét egyaránt ellenőrizni tudja, éppen a sikeres együttélés érdekében. Ez az, amire a menekültekről folytatott nyilvános vita kezdeti szakaszában utalt már Udo Di Fabio, az alkotmánybíróság korábbi tagja.
A cselekvőképes jogállam a döntő előfeltétele pontosan annak a civiltársadalomnak is, amelynek tagjai érzületetikai alapon léptek fel a menekültek és jogaik érdekében. Éppen ezért végzetes lépés lenne egy demokratikus rendszerben politikailag, ha a civiltársadalom pont azt az ágat metszené le, amelyen ül.
Mindazonáltal még mindig hiányzik egy aktív és következetes menekült-, illetve bevándorlási politika, amelyik többet kínál a kríziskezelésnél. A jogállam kapitulációjával egyenértékű például az a kijelentés, hogy egy állam külső határait napjainkban már nem lehet hatékonyan ellenőrizni. Hiszen a határok tiszteletben tartására és megbízhatóságára éppen azok vannak leginkább ráutalva, akik nálunk keresnek menedéket. Működő jogállam nélkül nincs menedékjog. Természetesen nem arról van szó, hogy a lakosságot megóvják a menekültekkel és idegenekkel szemben, hanem a menekülteket és állampolgárokat egyaránt megillető védelemről. Az államhatárok, vagy a schengeni övezet külső határainak kontrollja és a beutazók ellenőrzése, de a menekültáradat csökkentése is szükségszerű, még ha messze nem is elégséges előfeltétele annak, hogy bevándorlók integrációja gazdasági és kulturális szempontból egyaránt sikeres legyen. Ezzel mindenkinek tisztában kell lennie, amikor azt hallja, hogy állami szervek az ügyintézés elégtelenségeit túlterheltséggel magyarázzák, ami állításuk szerint a menekültek irányíthatatlan és korlátozhatatlan beáramlásának következtében áll elő.
Igaz ugyan, hogy az aktuális menekültprobléma kapcsán összeurópai megoldásra van szükség. Az EU alapítása és bővítése ugyanakkor eleddig nem vezetett a nemzetállamok és intézményeik felszámolásához. Éppen ezért nem terhelhető minden felelősség Brüsszelre.
Németországnak és az EU-nak modern törvényi szabályozásra van szüksége a bevándorlás kapcsán. Ha nem is lehet minden esetben szigorúan elválasztani egymástól a bevándorlás- és menekültpolitikát, mégis egyértelműen meg kell különböztetni a kettőt. Demográfiai okok miatt szükség van ugyan a bevándorlásra, de ezt a menekültek befogadása nem feltétlenül elégíti ki. A menekültek nagy valószínűséggel nem felelnek meg a munkaerőpiac követelményeinek és még megfelelő képzési kínálattal, illetve állami támogatással is csak nehezen integrálhatók a munkaerőpiacra. Egy bevándorlást támogató államnak világos szabályozásra van szüksége. Ezek a szabályok, ha nem is elégséges, de elengedhetetlen feltételei a sikeres integrációnak.
Paul Collier oxfordi közgazdász megvizsgálta, hogy milyen következményekkel jár a tömeges bevándorlás nem csak a befogadó, hanem a származási országokra nézve. Olyan címszavak jelennek meg a tanulmányában, mint a brain drain, vagy a tehetségtranszfer. A fiatal, tetterős és jól képzett fiatalok tömeges elvándorlása veszélyezteti a származási országok jövőjét, gazdasági fejlődését. Persze az egyenleg másik oldalán említhetők pozitívumok is: a családok profitálnak abból, ha egy családtag menekültként egy idegen országban telepedik le és pénzt utal haza. És politikai rendszerek is hasznot húznak ezen a módon a menekült- és migránsáradatból.
A befogadó országokra nézve Collier egy ideális „bevándorlási arányszámot" határozott meg, amelynek túllépése éppolyan negatív hatással jár, mint ha elmaradnak attól. Tétele szerint a gazdasági előnyt és a nagyobb kulturális sokszínűséget mérlegre kell tenni a szociális rendszer gyengülésével szemben. Ha az utóbbi hatás túlsúlyba kerül, az sem a befogadó országnak, sem a migránsoknak nem kedvez. Collier ezért a bevándorlók számának kontrollját, sőt korlátozását nem csak gazdaságilag, hanem erkölcsileg is vállalhatónak tartja.
Az egyházak a menekültek körüli vitában inkább érzület- mint felelősségetikai szempontok alapján érvelnek. Gyakran utalnak a bibliai követelményre, hogy az idegeneket saját országunkban felebarátként kell tisztelni és befogadni. Alapvető mérceként arra az ókori Izraelben érvényes bibliai elvre hivatkoznak, amely előnyben részesíti a szegényeket és rászorulókat. Való igaz, hogy az Ószövetség ismételten emlékeztet az egyiptomi kivonulásra és arra a tényre, hogy Izrael maga is osztozik a menekültek sorsában. A nép története a bibliai hagyomány alapján valóban Ábrahámmal kezdődik, aki elhagyta hazáját, hogy az Isten által ígért földre költözzön. A babiloni fogság is szerves része az ószövetségi emlékezetnek.
Az egyházi állásfoglalások aztán József, Mária és az újszülött Jézus egyiptomi menekülésének legendárius elbeszélésére hivatkoznak. A menekültek melletti fellépést ezen túl az irgalmas samaritánus jézusi példázatával, Jézus jövevények befogadására vonatkozó felszólításával (Máté 25) indokolják. Ennek a parancsolatnak krisztológiai elmélyítése szerint az, amit eggyel a legkisebbek közül megtettünk vagy elmulasztottunk, Krisztussal magával tettük vagy éppen nem tettük meg.
A felebaráti szeretet parancsolata valójában individuáletikai szinten fogalmazódik meg. Így kétségtelenül megalapozza a kötelezettségünket, hogy a szükséghelyzetben lévő emberek számára felebaráttá legyünk és rajtuk segítsünk. És ez a parancsolat szolgál iránymutatásul, keresztyén felfogás szerint, az állam cselekvésének is. De nem vezethető le belőle hiánytalanul egy hosszú távú migrációs politika cselekvési stratégiája. Az állam nem egyén, mint a samaritánus Jézus példázatában. És nem mérlegelheti csak a személyes sorsokat, hanem kötelezettséggel tartozik a közjó, valamennyiünk java iránt. A Lukács evangéliumának 10. fejezete alapján pedig végképp nem igazolható a korlátlan bevándorlás követelménye, vagy a menekültek joga arra, hogy tetszésüknek megfelelő országba jussanak el.
Ezeket a kérdéseket az egyházi állásfoglalások jóformán nem is mérlegelik. Németországban a két legnagyobb egyház a kezdetektől kifejezetten támogatta Angela Merkel kancellár asszony menekültpolitikáját. Ráadásul az európai uniós szabályozás (Schengeni Egyezmény és Dublin III) ezzel együtt járó megszegését is jóváhagyták. Peter Prove, az Egyházak Világtanácsának nemzetközi igazgatója októberben ráadásul úgy vélekedett, hogy Merkel rászolgált a Nobel-békedíjra azzal, hogy menekültpolitikája „erkölcsileg és jogilag is kifogásolhatatlan".
Ez a szemlélet nem csupán jogi-politikai értelemben aggályos, hanem teológiailag is. A két birodalom elmélet, vagy kettős kormányzat reformátori tanítása különbséget tesz az egyház és az állam között. Mindkettőhöz sajátos feladatokat rendel, miközben mindkét intézménytől elvárja, hogy Isten akarata szerint az emberek javát szolgálják. Az állam felelőssége, hogy Isten törvényével összhangban biztosítsa a jog és béke érvényesülését. Ez magába foglalja a határok biztosításának felelősségét és az irányított bevándorlás alapvető jogát és kötelességét. Ez persze nem keverendő össze a migrációtól való általános elzárkózással.
Kívánatos lenne, hogy az egyházak az állam említett feladatáról is kinyilvánítsák véleményüket, amelyet az államnak éppen a sikerrel kecsegtető hosszú távú integrációs politika érdekében kell ellátnia.
A tagállamok és az Európai Unió egészének felelőssége mindazonáltal nem ér véget az EU külső határainál. Biztosítaniuk kell az ENSZ élelmezési programjához szükséges kielégítő pénzügyi támogatást, ami a Szíriával szomszédos országok táboraiban élő menekültek emberhez méltó ellátását lehetővé teszi. Az egyházak követelésével összhangban, az emberkereskedelem forrásainak elapasztására, szükség van olyan jogi eszközök biztosítására, amelyek lehetővé teszik a menedékkérelmek benyújtását már a származási országokban. De ez nem sikerülhet kvóták és az ezzel járó befogadási határszámok nélkül.
A menekültpolitika etikai alapproblémája a menedékjog egyetemességének és az egyes országokra vonatkoztatott gyakorlati alkalmazásának feszültségében rejlik. A menekült- és menedékpolitikában is érvényes az alapelv: Ultra posse nemo obligatur, azaz senki sem kötelezhető, hogy lehetőségein felül teljesítsen. Esetről esetre kell megvizsgálni, hogy egy ország mikor éri el teljesítőképessége határát, és ezt országról országra eltérő és ellentétes módon fogják megítélni. De felelősségetikai szemszögből ezt a kérdést semmiképp sem kerülhetjük meg.
Ulrich Körtner
Forrás: reformatus.hu
Az eredeti dikk megjelent a Zeitzeichen 2016/2 számában. Fordítás: Külügyi Iroda. Forrás: www.zeitzeichen.net
