Fazakas Sándor:
Méltósággal az élet végén
Teológiai és etikai szempontok az életvégi etikai döntések közbeszédben tapasztalható aktuális vitája kapcsán
Megjelent: Igazság és Élet 18 (2024/2), 401–406.
Egyházunk lelkipásztorai és gyülekezeteink tagjai tudatában vannak azoknak a súlyos kérdéseknek és kihívásoknak, amelyek társadalmunkban a gyógyíthatatlan betegségek, a haldoklás és a meghalás folyamatait, valamint az élet végére vonatkozó döntések erkölcsi minőségét érintik. Ugyanakkor e kérdések összetettségének moralizáló leegyszerűsítése a társadalmi diskurzus szintjén aggodalomra ad okot. Sajnálatos, hogy az utóbbi időben a közbeszédben eluralkodott egy olyan tendencia, amely e jelenség kapcsán sem a megértésre és kölcsönös meghallgatásra törekszik, hanem egymás világnézeti kategóriákba való beszorítását, pártállás kikényszerítését célozza meg. A társadalmunkban tapasztalható aktuális polémia viszont azt is megmutatta, milyen felületes, elnagyolt és általánosító a közgondolkodásban a bibliai üzenetének és a keresztyén gondolkodásnak az ismerete e kérdés kapcsán (is).
A Karsai Dániel ügyvéd, alkotmányjogász betegsége és a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához benyújtott keresete mentén kialakult társadalmi vita kapcsán szükségesnek érezzük tisztázni azokat a teológiai és etikai megfontolásokat ‒ összhangban a református teológia felismeréseivel ‒, amelyek segítségével református keresztyénként képesek vagyunk erkölcsi véleményformálás kialakítására és e véleményformálás segítésére.
1. Együttérzés a szenvedőkkel és családtagjaikkal
Életvégi döntések tekintetében mindenek előtt ki kell fejeznünk mély együttérzésünket a súlyos, gyógyíthatatlan és visszafordíthatatlan betegségben szenvedő embertársaink iránt, akik fájdalommal, félelemmel és kétségbeeséssel tekintenek arra az időszakra, amelyről úgy gondolják, hogy méltóságuktól és önrendelkezési lehetőségüktől megfosztva, elviselhetetlen szenvedések között és magányosan lesznek kénytelenek megélni az életből való távozás pillanatait, ezért ezt megelőzően, orvosi vagy hozzátartozói segítséggel kívánják befejezni életüket, még mielőtt az élet elveszítené méltóságát. Az is érhető, hogy szeretnék biztosítva látni azt, hogy az élet befejezéséhez tevőleges módon segítséget nyújtó embertársuk, esetleg családtagjuk büntetlenséget élvezzen. De az ilyen helyzetekre tekintettel nézve is valljuk, hogy a súlyosan beteg és haldokló emberről való gondoskodás, a szenvedés enyhítése és a haldoklók kísérése emberi és hitből fakadó kötelezettségünk, függetlenül az érintett szenvedő ember lelkiismereti beállítottságától és erkölcsi nézeteitől. Viszont az élet eredetéről, értékéről és titkáról való keresztyén meggyőződésünkkel nem egyeztethető össze egyetlen olyan eljárás sem, amely tevőlegesen, cselekvő módon irányul az élet kioltására, és nem érthetünk egyet az élet ily módon való kioltásának legalizálásával, annak vélelmezett morális indoklásával.
A társadalmi vita középpontjában napjainkban az aktív eutanázia, illetve a halálba segítés (asszisztált öngyilkosság) magyarországi legalizálásának követelése áll, arra való hivatkozással, hogy a jelenlegi magyar jogi szabályozás korlátozza az életvégi döntés egyéni szabadságát, sérti a betegek alapvető emberi jogait, és diszkriminatív, mert öt év börtönnel sújtja azt, aki segítséget nyújt az élet befejezésére irányuló döntés végrehajtásában. Karsai keresete, és a beadvánnyal egyetértő megnyilvánulások a következő erkölcsi értékekre és jogi kategóriákra hivatkoznak: méltóság, autonómia, szabadság, jótékonyság. Az alábbiakban a vonatkozó szakkifejezések meghatározására kerül sor, és a hivatkozott négy etikai alapfogalom értelmezését kívánjuk hangsúlyozni a református teológia szempontjából.
2. Szakkifejezések meghatározása
2.1. Életfenntartó kezelések megszüntetése. Ez a kifejezés azt a gyakorlatot jelzi, amikor a haldokló végstádiumba kerül, betegsége és visszafordíthatatlan állapota miatt az egészségügyi személyzet lemond a beteg további, életet fenntartó orvosi kezelésektől vagy az újraélesztésről, megvonják vagy visszatartják az életben tartás feltételeit, azaz hagyják meghalni a beteget. Ezért passzív eutanáziának is nevezik az életfenntartó kezelés beszüntetését, amelynek következtében a betegség rövid időn belül halálhoz vezet. A cselekvés iránya tehát a kezelésre irányul ‒ a kezelés abbahagyása teret enged a meghalásnak.
2.2. Orvosilag asszisztált öngyilkosság. Ez a halálhoz nyújtott segítség azon formája, amely során az orvos, illetve az egészségügyi személyzet aktív szerepet vállal a beteg halálának előidézésében. Ennek során olyan eszköz és/vagy halálos dózisú gyógyszer biztosítására kerül sor a gyógyíthatatlan beteg számára, amelynek segítségével ő maga véget vethet életének. Ilyen esetekben a halált nem a betegség lefolyása, hanem közvetlenül az életet megszüntető szer vagy eszköz okozza. Ez esetben az emberi cselekvés iránya tehát a halál előidézésre irányul. Ezért etikai megítélése is más, mint az előbbi (2.1.) esetben.
2.3. (Aktív) Eutanázia ‒ a görög nyelvből származó kifejezés eredetileg „jó halált”, vagy „kegyes halált” jelent. Erre akkor kerül sor, amikor a beteg állapota miatt már nem képes igénybe venni a halálhoz nyújtott segítséget (vö. 2.2.), fizikai állapota miatt ezt képtelen megtenni. Ilyen esteben az orvos vagy az egészségügyi személyzet közvetlenül vesz részt a halál előidézésének folyamatában, pl. halálos dózisú gyógyszer, injekció beadásával. A halált ilyen esetben az orvos idézi elő – a cselekvés iránya szintén az élet megszűntetésére, a halálra (és nem a kezelés abbahagyására) irányul. (Történelmileg ismerünk olyan eutanázia-eseteket, ahol az érintett betegek megkérdezése és beleegyezése nélkül került sor életük kioltására, pl. Hitler eutanáziaprogramja során). Egyes európai országokban, szigorú törvényi feltételek mellett már legalizálásra került az aktív eutanázia. A magyar jogi szabályozás nem használja az eutanázia fogalmat. Az egészségügyi törvény csak az „életfenntartó vagy életmentő beavatkozás” lehetőségéről, annak visszautasításáról, vagy az arról való lemondásról rendelkezik (ld. 20. §).
2.4. Indirekt eutanázia. Lényegében különbözik a passzív eutanáziától. Ez esetben a szenvedés és a fájdalmak csillapítására kerül sor, olyan gyógyszerek adagolásával, amelyek következtében ‒ másodlagos hatásként – megrövidül az élet, hamarabb beáll a halál. Ezt a gyakorlatot megengedő módon ismeri a jog, kettős hatása miatt erkölcsi megítélése indifferens.
2.5. Palliatív ellátás. Végstádiumba került, haldokló betegek esetén, amikor a kezelés eredménytelennek minősül, a haldokló beteg testi, lelki, fizikai, szociális igényeinek kielégítésére kerül sor. E cselekvés, illetve az ellátás középpontjában ilyenkor az életút méltó lezárásának lehetővé tétele áll. Ennek során az erre szakosodott intézmény biztosítja a szükséges ápolást, a fájdalmak csillapítását, a komfortot, a tüneti kezelést és a lelki segítségnyújtást.
3. Hivatkozott etikai fogalmak teológiai értelmezése
3.1. Méltóság. A méltóság tartalma – a zsidó és keresztyén tradíció, a bibliai kijelentésen tájékozódó hitfelfogás, de az erkölcsfilozófiai hagyomány szerint is – az ember Istennel való kapcsolatában, az individuum transzcendens meghatározottságában áll. Vagyis a méltóság keresztyén értelmezés szerint nem habituálisan, hanem relacionálisan értendő. A méltóság nem egyszerűen emberi képességek és tulajdonságok összeségéből áll, amely elveszne, ha az ember már nem rendelkezik képességeivel. (A méltósággal meghalni követelés mögött valójában e képességek elvesztésének félelme áll). Relacionális értelemben viszont a méltóság alapja Isten emberhez való odafordulása, amely nem a testi állapot függvénye. Ahogyan az élet kezdetén, úgy az élet végén, haldoklók esetén is számolnunk kell egy olyan kapcsolatisággal Isten és halálra készülő ember között, amely akkor is fennáll, amikor a környezet részéről a kommunikáció az életből távozóval már lehetetlenné válik, de mely kapcsolatot (transzcendentalitást) meg nem kérdőjelezhetjük. Csak alázattal állhatunk meg az élet e titka felett, belátva, hogy az emberi élet megtartására, illetve a gyógyítására irányuló lehetőségünk és tudásunk határaihoz érkezett.
3.2. Autonómia és szuverenitás. A méltósággal szorosan összetartozik az autonómia fogalma. Az aktív eutanázia, illetve az asszisztált öngyilkosság legalizálásának követelésénél gyakran hangoztatott érv, amelynek érvényesítése lehetővé tenné az egyén számára, hogy szabadon, külső befolyásolástól függetlenül, belső meggyőződésére hallgatva érdekeinek, vágyának és egyéni értékrendjének megfelelően döntsön élete befejezéséről. Viszont mind teológiailag, mind pedig filozófiai értelemben problémásnak tekintünk egy olyan absztrakt autonómiaértelmezést, amely csak az önrendelkezésre korlátozódik. Egyes értelmezések szerint az autonómia elve nem használható olyan döntésekhez, amely végső soron megsemmisíti az autonómiát. Az sem bizonyított, hogy a végső stádiumba érkezett szenvedő ember határozott és szilárd, külső körülményektől mentes döntésre lenne képes. Ugyanakkor klinikai megfigyelések egész sora tanúskodik arról, hogy az életnek ebben a fázisában számos körülmény (félelem, depresszió, gyötrődés, kimerültég) csökkenti az autonómia megélhetőségének érvényét, a haldoklók lelkiállapota viszont az élni akarás és halálvágy között ingadozik. Egy olyan elvont autonómiaértelmezés, amely a szenvedést és a segítségre való ráutaltság elfogadását az emberi méltósággal összeegyeztethetetlennek tartja, és csak a saját halál idejének és módjának megválasztását tudja elfogadni, ellentétes a bibliai gondolkodással. A keresztyén hagyomány ezzel szemben a szuverenitás fogalmát tartja szem előtt: szuverén, aki adott esetben el tudja fogadni mindazt, ami vele megtörténik – a betegséget, a szenvedést, és az elmúlás törvényszerűségét −, és nem hárítja el magától azt, hogy elfogadja a szakszerű gondoskodást, segítségnyújtást, fájdalmainak és szenvedésének enyhítését.
3.3. Szabadság. Isten kijelentésének reformátori értelmezésében a szabadság az isteni szabadítás tényébe gyökerezik, mint ilyen Isten ajándéka, és lényegileg kapcsolódik össze a felelősség fogalmával. A szabadságnak ez az értelme nem egyeztethető össze az egyén saját élete feletti abszolút önrendelkezés, önmeghatározás és „ön-birtoklás” gondolatával. Az Isten teremtő munkájába és megigazító kegyelmébe gyökerező szabadság ajándék, nem valamitől (pl. szenvedéstől, élettől), hanem valamire irányuló szabadság, és arra tekint, hogy az ajándékba kapott saját életért az ember Istennek tartozik számadással. Az életet az ember nem maga teremti, hanem egy külső forrásból kapja, ily módon az élet „szakralitása” (Hans Joas) felett az embernek nincs abszolút hatalma – még az elkerülhetetlen és elviselhetetlen szenvedések órájában sem.
3.4. Jótékonyság. Ennek megfelelően azzal sem érthetünk egyet, hogy a mélységes fájdalmak és szenvedések megélése helyett, ott ahol nincs reális esély és remény a gyógyulásra és a fájdalmak enyhítésére, az élet jótékony megszakításának kellene teret adnunk. Hogy valóban az érintett beteg javát szolgálja-e az aktív eutanázia vagy az asszisztált öngyilkosság, nem lehet eldönteni a többi alternatíva vizsgálata nélkül. Ugyanakkor az is bizonyított tény, hogy a halál óhajtása mögött nem csak a fizikai fájdalmak elviselhetetlensége, hanem mély lelki okok találhatók. Ezekre a helyzetekre tekintettel – a testi-fizikai szenvedések eszményítése nélkül – a keresztyén egyház a palliatív kezelés és gondozás nagyobb felelősségét és lehetőségeit keresi. Egy olyan társadalom, amely a jótékonyságra hivatkozva a halál lehetővé tételében látja a szenvedő ember számára a megoldást, önkéntelenül is felmenti magát a gondoskodás kötelezettségének személyes és közösségi felelőssége alól.
4. A megengedő törvény beláthatatlan következményei ‒
és alternatívája: a palliatív ellátás
A fenti teológiai és etika szempontok hangsúlyozása mellett mély megértéssel és együttérzéssel tekintünk azon esetekre, ahol szenvedő embertársaink úgy érzik, a súlyos és végzetes betegség miatt méltóságától megfosztott, illetve a teljes mértékben mások segítségétől és gondoskodásától függő élet teher, és méltóbb lenne annak befejezése. Ugyanakkor tudatosítjuk: nem háríthatjuk el magunktól e kérdések átgondolásának és átérzésének kötelezettségét, mint ahogy az ítélkezés sem a mi dolgunk.
Mégsem érthetünk egyet egy olyan követeléssel, amely normalitássá, törvények által biztosított gyakorlattá kívánja tenni az élet tevőleges kioltását. Egy ilyen irányú törvényi változtatás súlyos következményeket eredményezne, gyökeresen változtatná meg a gyógyító szakmák és egészségügyi intézményrendszerek önértelmezését, morális és lelkiismereti nyomás alá helyezné a segítőket, hozzátartozókat, az ügyben érintett professziók képviselőit. Meggyőződésünk szerint a jogrendnek az élet pártján kell állnia! Ugyanakkor körültekintő szabályozás hiányában elmosódik a határ aktív és passzív eutanázia, az életfenntartó beavatkozásról való lemondás és a halál tevőleges előidézése között. A jelenlegi magyar jogi szabályozás értelmében elméletileg rendelkezhet valaki előzetesen ‒ közokiratban vagy teljes bizonyító erejű magánokiratban (Eütv. 20. §.2.) ‒ az életfenntartó ellátás visszautasításáról vagy az újraélesztés mellőzéséről, a gyakorlatban mégis szinte kivitelezhetetlen ennek érvényt szerezni a hatályos eljárási szabályok hiányosságai és elégtelensége miatt. Ennek következtében szinte kizárólag orvosi mérlegeléstől függ az életfenntartó kezelések beindítása, fenntartása vagy annak beszüntetése, gyakran a túlkezelés vagy hasztalan kezelés dilemmájától kísérve. Ilyen helyzetben orvosok és egészségügyi dolgozók, ezen belül is az intenzív osztályok dolgozói állandó lelkiismereti konfliktusoknak vannak kitéve, és küzdenek a magukra hagyatottság érzésével. Ezért szorgalmazzuk e jogi hiányosságok megszüntetését, kellő szakmai és etikai párbeszéd kíséretében.
Valljuk, hogy az élet nem visszahívhatatlan – azaz, az élet minden áron való fenntartása vagy az életre való kényszerítés ellentétes Isten akaratával −, ezért adott esetben helyet kell adni a kezelésekről való lemondás számára. Viszont egy olyan gyakorlat, amely az együttérzésre való hivatkozással az élet befejezését csak emberi mérlegeléstől és döntéstől teszi függővé, ennek eredményeként tevőlegesen járul hozzá az élet kioltásához, végső soron ellentétes Isten kinyilatkoztatásával és az egyetemes erkölcsi törvényekkel.
Önkritikával kell megállapítanunk, hogy egyházunknak sem sikerült még elég érzékenységet és megértést tanúsítani a fenti kérdésfelvetést kiváltó mély és határtalan emberi szenvedések iránt. Mindezidáig nem sikerült megfelelően kialakítani – néhány kivételtől eltekintve, valamint a szociális és diakónia terén elért jelentős erőfeszítések és társadalmilag is megbecsült szolgálat ellenére sem – a haldoklók kísérésének együttérző, testi-lelki fájdalmaikat hatékonyan enyhíteni képes kultúráját és ennek intézményesített kereteit. Az élet és az elmúlás titkának és törvényszerűségeinek tudatosítása közben tovább kell törekednünk a megértésre, a párbeszédre, a halálra készülők és szeretteik félelmét, kétségeit és magányát hatékonyabban enyhíteni képes lehetőségek megteremtésére. Nem utolsó sorban nagyobb hatalmat kell tulajdonítanunk az imádság erejének, amikor egyénileg és közösségileg így könyöröghetünk: „Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” (Zsolt 90,12).
5. Ajánlott irodalom
1997. évi CLIV. törvény az egészségügyről (különösen 20‒23.§.), online elérhető: https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=99700154.tv# (utolsó megtekintés: 2024. február 25.).
22/2003. (IV. 28.) AB határozat [Alkotmánybírósági határozat az eutanáziáról], online elérhető: https://njt.hu/jogszabaly/2003-22-30-75 (utolsó megtekintés: 2024. február 25.).
Az élet Istené. A Romániai Református Egyház Zsinatának bioetikai kérdésekkel kapcsolatos tanítása, III. fejezet (2009), online elérhető: file:///C:/Users/sandor/Downloads/az-elet-istene-a-romaniai-reformatus-egyhaz-zs-1.pdf (utolsó megtekintés: 2024. február 25.).
Fazakas Sándor ‒ Ferencz Árpád: Ideje van az életnek és ideje van a meghalásnak… Életvégi döntések keresztyén etikai megközelítése (SzIK 6), Debrecen, DRHE Szociáletikai Intézet, 2014.
Ideje van az életnek, és ideje van a meghalásnak. Az Európai Protestáns Egyházak Közössége Tanácsának tájékoztató segédanyaga az életet meghosszabbító kezelések megszakításához és a haldoklókról történő gondoskodás kérdéseihez (2012), in: Fazakas Sándor ‒ Ferencz Árpád: Ideje van az életnek és ideje van a meghalásnak… Életvégi döntések keresztyén etikai megközelítése (SzIK 6), Debrecen, DRHE Szociáletikai Intézet, 2014, 167‒248.
Orosz Gábor Viktor: A születés és halandóság etikája. Erkölcsi kérdések az emberi élet kezdetén és végén (4. fejezet: Halandóság és eutanázia), in: Fazakas Sándor (szerk.): A protestáns etika kézikönyve, Budapest, Luther Kiadó ‒ Kálvin Kiadó, 2017, 208‒2018.
Orosz Gábor Viktor: Eutanázia és halandóság, in: Kodácsy-Simon Eszter (szerk.): Értelmes szívvel. Etikai témák az evangélikus oktatásban, Budapest, Luther Kiadó, 2016, 68‒93.
Rae, Scott B.: Orvosasszisztált öngyilkosság és eutanázia, in: uő.: Erkölcsi döntéseink. Bevezetés az etikába, Budapest, Harmat, 2015, 229–266.
Szűcs Ferenc: Teológiai etika, Budapest, Református Zsinati Iroda Tanulmányi Osztálya, 1993 (különösen 231‒232.o.).
