Fazakas Sándor:
Aki titeket hallgat, engem hallgat…
Megfontolások a lelkipásztori tisztségértelemzéséhez „2023: a lelkipásztori hivatás éve” kapcsán
Megjelent: Református Tiszántúl 31 (2023/1), 5−7.
„Aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lk 10,16) – e szavak kíséretében hívta el a szolgálatra és küldte ki tanítványait Jézus, hogy hirdessék Isten országának közelségét. A reformátorok sem hagytak kétséget a felől, hogy az igehirdető, illetve a tisztségviselő Krisztus helyett cselekszik (repraesentant Christi personam − Melanchthon, Apologia 7,28), ha ezt a szolgálatot megbízatásának és az egyház rendjének megfelelően végzi. De ahogyan Kálvin is hangsúlyozza: az egyházi tisztség Isten rendelésén alapszik, de azt emberek töltik be. Ezáltal részesülnek ugyan a lelkipásztorok Isten tekintélyében, vagyis a hivatalt tisztelet, tisztesség és méltóság illeti meg – ugyanakkor emberi megvalósulása miatt a tisztség gyakorlása hagyhat kívánnivalót, így felelősséggel kell, hogy együtt járjon. Sem Jézus, sem a reformátorok nem titkolták, hogy ez a tisztség − az Ige hirdetésének és tanításának tisztsége − megpróbáltatásokkal jár (ld. Lk 10,10−12), mégis sajátos kiváltságot jelent és jutalma van (Lk 10,20).
Ma sincs másképp! Minden szépsége és méltósága ellenére a lelkipásztori tiszt feszültségek és ellentmodások között valósul meg. De mielőtt számba vennénk néhányat ez ellentmondások közül, rögzítenünk kell, milyen változásokat hozott a reformáció a tisztségértelmezésben, és mennyiben megszívlelendő (sőt normatív igényű) ma is a reformátorok felismerése. A reformáció kiemelte az igehirdetői tisztséget a szerpapok sorából. A lelkész feladata már nem az volt, hogy jól begyakorlott rutinnal naponta misézzen, gyóntasson, felolvasson a misekönyvekből, asszisztáljon a szentek és ereklyék tiszteleténél, a haldoklóknak feladja az utolsó kenetet stb. E helyett a lelkipásztornak magas szintű akadémiai, humanisztikus műveltséggel, a kor legmagasabb szintű tudományos felkészültséggel kellett rendelkeznie ahhoz, hogy a Szentírás üzenetét lefordítsa az emberek élethelyzetére. Ezen kívül a reformáció belehelyezte a lelkészt a gyülekezeti tagok életvitelének sodrába – ugyanazt az életvitelt kellett folytatnia, amelyet az igehallgatók éltek: házasságban, családban, gyermeknevelésben, napi egzisztenciális gondok és örömök közepette. Ez a tapasztalat tette egyúttal hitelessé azt a munkát, amely az Ige élethelyzetekre való lefordítását jelentette (igehirdetés, tanítás, a lelkek pásztorolása által). Egyszóval, a reformáció egy mennyiségi és közvetített vallásgyakorlás helyett minőségi és közvetlen hitéletet kívánt meghonosítani. Mégsem volt ellentmondásoktól mentes és ma sem az…
Ellentmondás feszül ugyanis a teológiai-reformátori tisztségértelmezés és a napi, tényleges lelkészi tevékenység között. Ez olyan történelmi fejlődés következménye, amely napjainkban is érezteti hatását. Mert tudja ugyan a lelkipásztor, hogy elsődleges feladata az Ige megértése, üzenetének feltárása és hirdetése, hogy ez időigényes, napi stúdiumokat, személyes elcsendesedést és imádkozást igénylő feladat, amellyel soha nem lehet készen lenni. A teológiai oktatás és lelkészképzés is erre tekint, évszázadok óta. De nagyon korán további szerepek társultak az igehirdetői tiszt mellé: az egyházi hivatal vezetése, az ügyvitel adminisztrálása, a programok szervezése, a gyülekezet anyagi-gazdasági keretfeltételeinek biztosítása… És ha még van is ebben segítség presbiterek, gyülekezeti munkatársak részéről, az egyházi törvények őt teszik ez iránt is felelőssé. Ennek következményeként különbség támad a lelkészi hivatáskép és a gyülekezeti és/vagy társadalmi elvárások között. Mert míg a személyes elhívás tudatosulása, a teológiai stúdiumok, lelki-spirituális élmények, esteleg pozitív minták alakították eddig a lelkészi pályára indulók hivatásról alkotott képét és önértelmezését, addig a gyülekezetek felől érkező elvárások terhelik az előbbit. Nem mondhatjuk, hogy minden elvárás abszúrd – mert például az az elvárás a gyülekezetek részéről, hogy a lekész hitben járó és jó teológiai felkészültséggel, személyes hitelességgel rendelkező szolgája legyen az Igének (a verbi Divini minister értelmében), jogos. Viszont vannak olyan elvárások is (amint azt egy bő 15 évvel korábban az egyházkerületi teológiai bizottság által készített felmérés is visszaigazolta), amelyek terhelik és megnehezítik a lelkész munkáját és a szolgálat örömét. Ezek: a lelkész „legyen más, másabb, mint mi vagyunk, azaz erkölcsi példakép”, vagy álljon 24 órán át a gyülekezet tagjainak a rendelkezésére, vonzza be az embereket a templomba, menedzselje jól anyagilag az egyházközség életét, értsen a fiatalok és az idősek nyelvén egyaránt, értsen a zenéhez, a pályázatokhoz, adó- és pénzügyi törvényekhez, az adminsztrációhoz, a vakolathoz és az ingatlanügyekhez. (Egy a lelkésztovábbképző tanfolyamok, valamint a végzett hallgatók utókövetése során elvégzett hivatás-szociológiai felmérés szerint a lelkészek leginkább az igehirdetői-istentiszteleti szolgálatban, bibliaórák tartásában érzik leginkább a helyükön magukat – másfelől a napi adminisztráció, pályázatok, egyháztársadalmi vagy politikai elvárásoknak való megfelelés kényszere, a helyi közélet szereplőivel való esetleges konfrontációk vagy éppen a felsőbb egyházi/egyházkormányzati adminisztráció elvárásai terhelik leginkább a lelkészeket).
Az ellentmondások sora folytatható: a bibliai-teológiai definíció szerint a lelkész az Ige szolgálatában áll, szogálatteljesítésének elengedhetetlen feltétele a személyes istenkapcsolat. Társadalmi elvárások szintjén viszont a lelkész legyen közösségszervező, oldjon meg helyi szociális problémákat, vallásos szolgáltatásával kísérje az emberek életének fordulópontjait, biztosítsa a transzcendens közelségét (pl. természeti csapás, baleset, katasztrófa idején) – de ez élet hétköznapjaiban, megpróbáltatásoktól mentes időszakokban „csak álljon készenlétben”.
Egyszerre felemlő és ugyanakkor leterhelő lehet ez az ellenmondás; mert egyrészt tudatában kell lennie a lelkésznek (és a gyülekeznek is), hogy a lelkész is Isten megváltásra szoruló, szeretetkapcsolatokra ráutalt gyermeke, aki érzi a maga képtelenségét, hogy megfeleljen Isten igényének (és nem az emberek elvárásainak) – ugyanakkor hirdetnie „kell” az Igét. Karl Barth szerint ezt az egyszerre „kell… és magunktól képtelenek vagyunk rá, mert emberek vagyunk” életérzést Isten feloldja és töredékes szolgálatunkat mégis elfogadja. Ez is a kegyelem jele. Ezért felszabadtó és örömmel tölthet el a hivatás gyakorlásának lehetősége… Másfelől leterhelő, mert a sok elvárás, a túlhajszolt munkavégzés, a megfelelési kényszer, és az az érzés, hogy a vallásgyakorlás privát üggyé nyilvánításának korában, a hivatalos-intézményes egyház és lelkészi foglalkozás hitelességének kétségbe vonása idején a lelkésznek naponta kell saját személyében, saját példájával és erőfeszítéseivel bizonyítania tisztségének létjogosultságát, lelki-szellemi energiákat őröl fel. Az eredmény könnyen lehet kiégés, pályaelhagyás, családi élet krízisei, emberi tragédiák…
Hol van hát a felelőssége a gyülekezetnek és a közegyháznak a lelkipásztori tiszt megbecsülésében, megóvásában és értékelésében? Tudok olyan esetről, ahol a lekész tisztelettel megkérte a gondnokot, hogy az istentisztelet és igehirdetés előtti percekben (a lelki ráhangolódás idején), amíg a harang szól, ne terhelje őt híresztelések, elvárások vagy éppen vádaskodások visszamondásával, amelyek egyházzal, lelkésszel, presbiterekkel kapcsolatosan felröppentek az elmúlt héten… Tudatában van tehát az igehallgató gyülekezet a maga felelősségének? Annak, hogy a megkeresztelt hívők felelőssége is, hogy az Ige hirdetése ne némuljon el és a sákramentumok az egyház rendje szerint kiszolgálásra kerüljenek, hogy a szeretetszolgálat megélésre kerüljön – és hogy ennek egyik feltétele a lelkész lelki-szellemi integritása, jó egészsége és saját életével való elégedettsége?
És tudatában van a gyülekezet, de felsőbb egyházkormányzati szervek és szereplők is, hogy az is a lelkészi munka része, amikor a pásztor órákat tölt az Ige felett, képzi magát, imádkozik vagy éppen órákat-napokat tölt betegágy mellett, haldoklókat kísérve (erre nézve nincs kimutatás a vizitációs jegyzőkönyvekben). És számíthat-e a lelkész személye elleni nemtelen támadások esetén a gyülekezet megtartó szeretetére, a lelkésztársak szolidaritására és a felsőbb egyházvezetés – ha kell, jogi értelemben (is) vett – védelmére, támogatására? Nos, ha e kérdésekre nem tudunk válaszolni vagy e kérdések csak nyomasztó hiányérzetet szülnek, és nem kezdünk el dolgozni ellene, a „2023 a lelkipásztori hivatás éve” jelszó is csak üres szlogen marad.
„Egyedülálló jótéteményében részesíti az embereket” Isten, amikor az ő akaratának tanítására „apostoli és lelkészi tisztséget” támaszt itt ezen a földön (Kálvin, Inst. 4,3,1-2), az egyház földi életének megtartására. Ez azt jelenti, hogy a lelkészi tisztség elsősorban teológiai tiszt, teológiai hivatás… Ennek kell mindenekelőtt érvényt szerezni (és más, járulékos terhet és szerepet a lelkész válláról levenni), hogy a lelkész valóban azt tudja nyújtani a gyülekezet tagjainak, amire elhívást, képesítést és megbízatást kapott. De azt tudja örömmel és tiszta szívvel végezni – az egyház pedig tudjon hálás lenni Istennek az Ige szolgáiért, és el tudja mondani: milyen jó, hogy vannak lelkipásztoraink…
