A teremtett világ sóhajtozása és a megváltás ígérete¹

Teológiai és szociáletikai szempontok az egészséges környezethez való jog érvényesítéséhez az új magyar Alkotmányban

Dr. Fazakas Sándor

A szülőtisztelet bibliai parancsa ígérettel zárul: „Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, a melyet az Úr a te Istened ád te néked!” (2Móz 20,12). Nemcsak arról van itt szó egyszerűen, hogy a szülőtisztelet földi jutalma a hosszú élet vagy hogy az isteni parancsnak engedelmeskedő ember a jövendő világ, nevezetesen a földi életút utáni létforma várományosának tudhatja magát. A héber Biblia ill. az Ószövetség embere az ígéret földjére nagyon is reálisan tekintett: ez először a valóságos életfeltételeket jelentette a maga és gyermekei számára, tovább a nemzedékek egészséges kapcsolata és a szociális és gazdasági viszonyok rendezettsége az élet sokasodását hozta magával.² Ahogyan az atyák és anyák tisztelete kollektív értelemben hangsúlyos és az előttünk járók tapasztalatának megbecsülését feltételezi, úgy a jövendő élet ígérete is generációk láncolatát tartja szem előtt: a jövendő nemzedék életének kiteljesedését, boldogulását.

Egybecseng ez az értelmezés a jövendő nemzedékek érdekeire és védelmére való hivatkozással illetve azzal az alkotmányos alapértékkel, amelyet egy korszerű Alkotmánynak állami kötelezettségként rögzítenie kell, s egyben programot is kell adnia egy olyan szabályozás számára, amely össze tudja hangolni az emberi-társadalmi szükségletek kielégítésének igényét, a fenntartható fejlődés és a környezetvédelem szempontjaival. Látszólag nincs különösebb ellentmondás itt az alkotmányozás és egyházi-teológiai etika értékrendje között. Mégis érdemesnek tartom a teológiai aspektus néhány sajátosságára irányítani a figyelmet, mert ahogyan a régiek mondták: „qui bene distinquit, bene docet” (helyesen tanít, aki különbséget tesz)!

A környezetvédelem ill. az ú.n. öko-teológia vagy öko-etika az elmúlt 3-4 évtizedben a protestáns teológia kiemelt témájává vált, ugyanakkor érdemes leszögezni, hogy a keresztény teológia és a bibliai gondolkodás soha nem osztotta az újkor mechanisztikus vagy materialista világképét, amely a természetet, a környezetet csak az ember kultúraalkotó tevékenységének objektumaként vagy potenciális energiaforrásként tekintette. Nem feladatom hát az öko-teológiai koncepciók bemutatása, de hadd utaljak elöljáróban egyetlen momentumra, amely a keresztyén/keresztény egyházakat (felekezeti sajátosságaiktól függetlenül) egyformán jellemez: az egyház számára a környezethez való viszonyulás hitkérdés. Az egyetemes (apostoli) hitvallás első artikulusa Istenre, mint teremtőre, a világra mint teremtettségre tekint. Ez a világlátás úgy szemléli az Isten-ember és természet kapcsolatát, mint olyan közösséget, amelyben az ember Isten helytartója (sáfára) a világban, s akinek környezetéhez való viszonyát a „művelni és őrizni” (1Móz 2,15) isteni mandátum határozza meg. Nem ismeretlen a teológus előtt az a vád sem, amely a modern kor környezeti károsodásait és az ember féktelen uralkodási vágyát szintén a zsidó-keresztény hitvilágra vezeti vissza, nevezetesen a „hajtsátok uralmatok alá a földet” (1Móz 1,28) szintén bibliai parancsára. Viszont érdemes tisztázni: amikor az Írás uralkodásról beszél, akkor ennek kontextusa nem a descartesi dualizmus jegyében fogant világkép, amely a világot felosztja gondolkodó szubjektum és a megismerés számára hozzáférhető objektum szembenállására. Ez utóbbi értelmében az ember tényleg nem a teremtményi közösség tagjaként értelmezi már magát (mint a bibliai gondolkodás jegyében), hanem a természet tulajdonosaként és alakító mestereként; így a természet ill. környezet adatok, tények, elemek, tárgyak és információhordozók világává „zsugorodik” össze… a környezet nem lesz más, mit energia- és nyersanyagforrás. S bár nem tagadjuk, hogy éppen a természettudománynak köszönhetően a teremtett világot mint természetet is megismerhettük, s a tudomány − fejlődésének köszönhetően − életminőséget javító eljárássokkal, találmányokkal ajándékozott meg, egyetérthetünk Günther Altnerrel, miszerint a descartesi vízió az ember uralmáról ambivalens módon került beteljesülésre: „egyfelől győztesek vagyok a természet felett, másfelől félő, hogy halálra győzzük magunkat.”³ A teológiai antropológia értelmében az ember nem az Istentől függetlenített uralom megvalósításában és a természet leigázásában lesz igazán emberré, hanem az életért – és nemcsak az emberi életért − való felelősség felvállalásában. Így lesz az ember igazán istenképű.

A keresztyén/keresztény egyházak környezetvédelmi állásfoglalásai⁴ reprezentatív módon bizonyítják a fenti gondolatsort, illetve a fenntartható fejlődés és a környezettudatos életvitel iránti elkötelezettséget – legyen szó akár egy-egy egyház saját programjáról, projektjéről, akár az ökumené horizontján konszenzusos alapon megfogalmazott nyilatkozatokról. Realizmusukra jellemző, hogy az egyénre, a társadalomra, a gazdaságra és az államra nézve egyaránt szükségesnek tartják a változásokat. Az egyéntől ezek a nyilatkozatok a személyes életvitel tekintetében követelnek „megtérést”, azaz új életstílus kialakítását és a fogyasztási szokások felülvizsgálatát. A társadalmaknak meg kell találniuk a környezetkímélő ill. a fenntartható fejlődést lehetőé tevő gazdasági rendet; ez szociális piacgazdaság modelljének továbbfejlesztése által lenne elérhető, egy „ökológiailag elkötelezett szociális piacgazdaság” irányába. Az állam a jogalkotás terén kötelezett olyan keretfeltételek megteremtésére, amelyek egyrészt előnyben részesítenék a természet- és környezetbarát beruházásokat, kompetenciákat és szankciókat határozhat meg, aktív cselekvésre motiválhat. Ösztönözheti a takarékos életvitelt, háztartásokat, hosszú távú programokat indíthat a víz, a levegő tisztasága, az energiahordozók megőrzése érdekében – garantálja és minden lehetséges eszközzel segíti az egészséges környezethez való jog érvényesülését. Az egyházak nem vehetik át az állam és a gazdaság feladatköreit, de fontos szerepük lehet a környezettudatos életszemlélet kialakításában, erőket mobilizálhatnak a felelősség felvállalásában, és fontos szolgálatot teljesíthetnek a politikai és gazdasági érdekek szereplői közötti közvetítésben, a megbékélés ill. kiengesztelődés munkálásában, a párbeszéd fórumainak megteremtésében.⁵

Mint említésre került: az egyházak az állam ill. a jogalkotó feladatát át nem vehetik, viszont fontosnak tartjuk azt, hogy az új alkotmány kidolgozása és vitája során kapjon nagyobb hangsúlyt az egészséges környezethet való jog, a jövendő nemzedékek érdekeire és jogaira való hivatkozás. E tekintetben valóban elmozdulásra van szükség a jelenleg hatályos alkotmány 18.§. tekintetében. A környezetvédelem állampolgári kötelességként való rögzítése, a környezetvédelmi döntésekben való nagyobb részvétel jog követelése, az ezzel kapcsolatos közérdekű adatok megismerhetőségének kérdése valamint a nemzeti vagyonnal a jövendő nemzedékek érdekeire történő felelős gazdálkodás kötelezettsége az egyház és a keresztyén etikai szempontjából vitán felül álló kérdés, ill. követelés. Viszont néhány olyan szempontra kívánom felhívni a figyelmet, amelyet a teológus szeretne még hangsúlyosabban látni, s egy környezetvédelmi szempontú jogi szabályozásnál ill. az alkotmányozás során érdemes lenne megkeresni az érvényesítés módját:

1. A természetnek önmagában értéke van! Ha a környezetvédelem és a jogalkotás „csak” a ma élő és jövendő nemzedékek érdekei felől kívánja biztosítani és összehangolni a szükségletek kielégítését a fenntartható fejlődés érdekeivel, félő, hogy a kartéziánus dualista világszemléletet még mindig nem tudjuk meghaladni! Vagyis: a környezetet továbbra is objektumnak tekintjük, amelyre szüksége van a mindenkori embernek, ezért meg kell őrizni. Tehát az egészséges környezet, a tiszta víz, levegő, termőföld az ember alapvető szükségleteit hivatott kielégíteni. Ez klasszikusan antropocentrikus szemlélet. Viszont a biblia gondolkodás úgy tekint a természetre, mint teremtettségre – ez olyan adottság (vagy jogállás?), amely az emberrel közös, de amelynek az embertől függetlenül is van értéke. „Látta Isten, hogy ez jó!” (1Móz 1,1−21). Az ember teremtménytárs az állatokkal és egyéb élőlényekkel – s bár a Biblia is külön szinten kezeli az emberi életet más élőlény életétől, az emberé a felelősség is, mégsem mondható, hogy az emberen kívüli világ a dolgok és tárgyak kategóriájába tartozna. De nemcsak a bibliai gondolkodás mutat ebbe az irányba. A természetre az ember antik világtól kezdve, főleg az arisztotelészi gondolkodásnak köszönhetően úgy tekintett, mint amely belső struktúrával és intellektussal bír, amelynek belső dinamikája van és önkifejezésre/önmegvalósulásra képes. A sztoa szerint ami megfelel a természetnek, az ésszerű. Végül a természet átfogó, kozmikus valóság, amely önmagába foglalja az élőlények összességét. Ezzel a szemlélettel szakít az újkori gondolkodás, megfosztva a természetet teleologikus jellegétől – nem csoda, hogy ezt követően az ember azt tehet a természettel, amit csak akar. Viszont éppen környezetvédelem tudatosítása és a kialakult károkkal és következményekkel való szembesülés, a megoldások keresése jelzi: a mechanisztikus/materialista világkép túlhaladott lett. /A környezetet tárgyiasító szemlélettől a közgondolkodás és a jogalkotás ma sem mentes: lásd a 1996-os természetvédelmi törvény, amely „környezeti elemekről”⁶ beszél/. Kérdés: tulajdoníthatunk-e a természetnek jogalanyiságot és ilyen alapon megilleti-e az élő környezetet a jogvédelem? Tudom, filozófiai, jogi és szakmai vita zajlik e kérdésről,⁷ de az állatok jogainak deklarálására már sor került.⁸ Az sem titok, hogy a teológiai reflexiók terén is több modell és megközelítés képviselteti magát.⁹ Viszont a teológiai gondolkodás a teremtményi lét kritériumát összekapcsolja a transzcendentalitás fogalmával, ami azt jelenti: az embernek, az életnek és az élőlényeknek nemcsak azért van méltósága, mert a teremtettséghez tartozik – hanem mert teremtőjével olyan relációban van, amelyet emberileg sem ellenőrizni sem befolyásolni nem lehet. Ezért mindaz, ami létezik, erkölcsi értékkel is bír. Itt nem valami élet-misztikáról vagy érzületi-etikáról van szó, amely összemossa a különbséget emberi élet és nem emberi élet között, hanem a felelősségre való apellálásról! Tehát: egy olyan haszonlevű morállal, amely az élő környezet védelmét csak az egyén személyes érdekeinek szempontjából mérlegeli, nem érthetünk egyet. Gondoljuk el, az ember, aki élő környezetét nem ismeri és annak belső összefüggéseit, kölcsönhatásait legminimálisabb szinten sem érti, nem is motivált arra, hogy megvédje azt. A tudatlanság és közömbösség okoz leggyakrabban felelőtlen cselekvést. Viszont a másfaja, nem emberi élet iránti érzékenység és tisztelet érzékennyé tehet – akár a nevelés által is – a természet tiszteletére. A természetnek, az élő környezetnek önmagában is van értéke – ennek valamilyen formában történő jogi deklarálása több mint időszerű.

2. A kollektív felelősség ügye! A közelmúlt környezeti, közelebbről ipari katasztrófái (Verespatak, Kolontár/vörös iszap stb.) az emberi „bűn” olyan dimenzióival ismertettek meg, amelyek messze meghaladják a személyes vétkek, hibák és mulasztások kategóriáit. A bűn szociális, kollektív és kozmikus aspektusairól van szó, amelynek eddig nem ismert valóságát ismerhette meg a 20-21. századok az emberisége. Arról van szó, hogy az ember egy idő után nem képes kontrollálni és befolyásolni tettei által elindított folyamatokat. A tapasztalati megfigyelés és a legújabb kori rendszerelméleti szociológia¹⁰ és teológiailag is reflektált kutatás¹¹ fényében is van egy ú.n. interaktív összefüggés, hatás- és kölcsönhatás az egyén cselekedetei és azok következményei között, amelynek következtében a bűn szubjektum feletti valósággá válik. A gonoszság az azt kiváltó személlyel szemben saját dinamikára tesz szert, félelmet keltő módon önálló életet kezd élni, objektív hatalomként hat vissza az egyénekre, újabb bűnt szül, valamint megteremti a kis kiváltó okok és végzetes következmények pusztító körforgást. Ki vétkezett? – hangzik gyakran a kérdés, s látjuk, valójában nagyon nehéz egy halálos áldozatokat követelő tömegpánik (West-Balkán tragédia, Dortmund-i Loveparade) vagy ipari katasztrófa esetén, még kevésbé felelőtlen erdőgazdálkodás vagy védőrendszer elhanyagolása következtében előállt árvíz esetén a büntetőjogi felelősséget megállapítani – jogi személy esetén pedig szinte lehetetlen.¹² A magyar joggyakorlásban elvileg lehetőség nyílik a gazdasági társaságok mögötti magánjogi felelősség megállapítására,¹³ de kérdés, hogy elegendő-e ez a gyakorlat jelen témánk összefüggésében? Bár a jogelmélet előtt nem ismeretlen a „kollektív etikai szubjektum” felelősségének kérdése, a joggyakorlatban a számonkérés mégis nehézségekbe ütközik, vagy eltérő alkalmazást találunk az egyes nemzetek jogrendjében. Erkölcsi értelemben viszont nem kerülhető meg az egyén vagy egy-egy csoport felelőtlenségének egész közösségre vagy jövendő generációk számára jelentkező káros hatása. A Biblia is ismeri ezt a jelenséget, amikor Jeremiás így panaszkodik: „Emlékezz, Uram, mi történt velünk! […] Atyáink, akik vétkeztek, már nem élnek: nekünk kell hordanunk bűneik terhét” (Sir 5,1−3.7). Valójában ezt kellene megérteni és magunkkal/egymással megértetni: a környezettel szembeni felelőtlen bánásmód nem szemlélhető sem vagyon elleni bűncselekmény kategóriáiban, sem pedig az individuális bűnök privát szférájában. A ma élő emberének nincs joga a következő nemzedéket megfosztani olyas valamitől, amelyet később sem jóvátenni, sem kárpótolni nem lehet… De ha megértjük, hogy nem mi vagyunk a tulajdonosok, csak „sáfárok”, akik kölcsön kapott, ideiglenesen ránk bízott javakkal gazdálkodunk, talán a felelősségérzetünk is nagyobb lesz!

3. A természettel való megbékélés etikájának igénye. A keresztyén hit nemcsak arról tud, hogy az ember bűne az egész teremtett világot érinti, de tud a megváltás egész világegyetemre, így a természetre is érvényes valóságáról, mit a kiengesztelődés kozmikus dimenziójáról. Pál apostol azt mondja: „Mert a teremtett világ sóvárogva várja az isten fiainak megjelenését” […] és „…a teremtett világ meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából”(Róm 8,19-21), Isten pedig Krisztus által „megbékéltetett önmagával mindent, a földön és a mennyben” (Kol 1,20). Nyilvánvaló, hogy itt nem csak az ember e kozmikus megváltásnak egyedüli haszonélvezője. Ez nem relativizálja az ember személyes hitét, nem is oldja fel azt valamely panteisztikus világszemléletben, hanem Krisztus végső uralmának horizontján szemléli a kérdést. Az Istennel való megbékélés az embertársakkal való megbékélést, sőt a teremtett világgal való megbékélést eredményezheti – másként fogalmazva: a Krisztus békéje egyetemes, áthatja az egész teremtett világot, az emberi kapcsolatokat és az ember természettel való viszonyát. Egyfajta szolidaritást követel a teremtett világgal és azzal a nemzedékkel, amelynek egészséges, élő környezethez van joga és csakúgy mint nekünk, erre lesz szüksége. Nyilvánvaló, hogy ez még nem valóság, sokkal inkább program, vagy inkább a reménység tárgya – de a reménység elve (nemcsak a teológiában, hanem a filozófiában is¹⁴), kritikai potenciált és erkölcsi elkötelezést is tartalmaz: a világ, a körülmények, az állapotok nem maradhatnak úgy, ahogyan vannak. A megbékélés megtapasztalása, több igazság/igazságosság megkövetelését és érvényesítését hozhatja magával a környezet vonatkozásában is – másként fogalmazva: az agresszív morál helyére a megbékélés etikája kívánkozik!

Jelen témánk összefüggésében elmondható: az egészséges környezethez való jog érvényesítéséhez és a jövendő nemzedék érdekeinek alkotmányos képviseletéhez a keresztyén egyház és teológia ill. szociáletika úgy járulhat hozzá, hogy egyrészt felhívja a figyelmet a természettel való kapcsolat spirituális dimenzióira (mintát is nyújtva ehhez), másrészt filozófiai-teológiai eszmerendszerének örökségével részt kíván venni a jogalkotást, az erkölcsi nevelést és a felelősség érvényesítését segítő viták, eszmecserék folyamatában.

Nincs jogosultsága a komment közzétételére.